Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)
golt külsejű, condrás alakok vettek körül egy fehér deszkából összetákolt koporsót, mozdulatlanul, ahogy a ravatalnál állnak. Nem fordultak hátra felém. Nem tekintettek egymásra sem. A fahasábokból kicsapó, érces hegyű lángokra bámultak. Utoljára pillantottam meg a fűben hanyatt fekvő fiút. Meztelen volt, s a csípős idő dacára lábtól mellkasig viaszsárga. A nyak felett felismerhetetlen, véres húscafat. Ő reá sem nézett senki. — Mi történt vele? — kérdeztem. Miként a tűztől megvilágított egyik fatörzs recsegte volna: — Medve szaggatta meg. Ki fia volt? Erre csak a lovam prüszkölt. Elsétáltam a gyülekezet előtt. Fejcsóválva, morogva fordultak szembe velem. Senki sem állt elő, hogy ismerte volna. — Takarjátok le. Mire kezemben volt a lótakaró, füstszínű csergét hajítottak reá. Az erdő fái fényben tündököltek, felszállt a köd. Fuvallat serdült — égi bojtár —, bárányfelhőket terelve. Ők nem mozdultak a tűz mellől. Szemük vízmosásában semmi nem adott okot a gyanakvásra. De ki tudhatja, mekkora indulatok forrtak mellkasuk alatt? Meghökkentett a velük való hasonlóság, mely végzetszerűen lelkiállapotomból eredt. Ott sunyított bennem már mióta — a kiéheztetett, falánk test átka — a szörnyeteg. S van-e erő, mely a fátumot visszatarthatná? (Csupán akkor van értelme, hogy folytassam, hogyha veled és magammal szemben is egyformán becsületes vagyok.) Az arcomon végigfolyó esőcseppeknek is mustize volt. . . midőn a présházban (véletlen játszott-e velünk?) bőrödet megérinthettem. Négyszemközt, lefüggönyözött házunkban soha még; s akkor ott mindenki szeme láttára! Megriadva — még nem attól, ami kettőnket elválaszt: az én puszta és fövenyes életem tele tövissel, hitvány, szennyes, te: a meleg tej, a gyógyfüvek szelíd hűsége, ereje, a kitárt ablakon át beáramló levegő tisztasága — előbb csak azt éreztem meg, mit kockáztatok. Az együttlét megtartó ragyogását! . . . Ám attól rémültem meg igazán, hogy lángolni láttam arcodat. Esengve néztél rám, mint aki tőlem várod, hogy mi fog történni velünk. Egy pillanatra elkapott a győznivágyás mámora. Engem, aki régóta szégyenkeztem vakmerő képzelgéseim miatt, melyek levetkőztettek, hiába akartalak óvni ösztönömtől, valahányszor sűrű sötétben vágtam neki egy félelmetes útnak. De éppúgy szégyenkeztem, hogyha férfiatlan tehetetlenségre tanítgatott az alázat. Szánnivaló és öklendezésre ingerlő volt a vesztésre ítélt önsajnálkozása. És most szédülés fogott el a gondolatra, hogy Anna csattogó kacagása csakis nekem szól. Akkor is, amikor én félig lehunyt szemmel a mennyezetről látom öledbe hullni magamat, mint ráncosodó krumplit, melyen giliszta-csírák tekerőznek. Hajszoltan, lovamnál is jobban, csatakos sörényébe kapaszkodva meg, erőtlenül szálltam alá a nyeregből. Nyomomban a hazaballagó csordával, sajgó ujjakkal, valósággal ingerülten vonszoltam magam befelé az udvaron. Az állatok bögése felerősödött bennem, s szenvelgőn vártam, hogy vér serkenjen ki rajtam valahol, no persze, nem sajgó tenyeremből. Hangodra lettem először figyelmes. Kezedben könyv, szájad úgy mozgott, akár egy gyermeké: „Akik szeretnek, sebbe esnek, akit az Isten szeret, sebesít; vedd azért sebedet jó néven, ha tudod mi a szerelem ...” Faludi Szent ember — Bölcs emberét olvastad. Itt továbblapoztál és folytattad: „Emelkedik, esdik bús feje, dobog szíve, nem találja nyugtát keservében.” Ekkor néztél föl rám. így akarlak megőrizni. B. Gy. (Utójegyzés) „A végrendeletemmel együtt ezen levelet is kézhez veheted.” 13
