Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)
amiatt estek fogságba, mivel a király későn tiltotta meg a gonosz könyvek olvasását. (Csoda, hogy e két költő hogyan jutott korábban megegyezésre a Kassán készült Magyar Museum árkus papírjai felett!) Akkori szenvedélyével még azt akarta bebizonyítani, hogy a természetben minden összetartozik és szüntelen mozgásban van, ezért az egészet nézve nincs halál, sem rothadás, minden enyészet csak változás, mely új s új formát eredményez: „Elmúlhat ugyan énben- nem a Bessenyei György élete, de nem szakadhat el azért a természettűi az a meleg és test, mely most életemet csinálja . . . Tedd ki hamvamat a föld színére rothadás után: ki fog zöldülni és füvet ad a juhoknak, melyeknek tejével, túrójával, húsával emberek élnek.” Azóta azt is hozzátehetné, hogy a természet mindent lábra állított, ám az ember, tulajdon létét is kockáztatva, mindent felforgat, a feje tetejére állít. „Agyam spongyája ezek szerint a klasszicista Dávid mester öreg igazságát is magába szívta.” Ezúttal azonban a kocsmában benyakalt szesz égő olaj volt a lelkében dúló rejtett tűzre. Régóta rágta belül valami — ő úgy nevezte: az unalom; mint „egy erőszakkal reád vetett álom, csikorgó ágyadon jobbra-balra fordulsz, papucsba bújsz, felkelsz, pennát, tollat dúlsz örökétig” —, valójában, a Tariménes utazásába foglalt keserű tapasztalások terhével elunta álmok gyönyörűségére változtatni az így vagy amúgy megnyomorítottak valóságát, és képzelőerejével tudománnyá tenni a történelmi lényekből kiölhetetlennek tetsző, konok tudatlanságot. Ezért vágta szemébe szinte kihívóan a körtepálinkától megmámorosodott kocsmázóknak: „Hiába is fáradoztok, mert az ember nem olyan állat, ki a világon magának nyugodalmat lelhessen. Örök járom és rabság alatt nyög . .. Fegyverek hegyire, golyóbisokra rótták az ő igazságát!” S mielőtt képes lett volna mérlegelni magában, hogy ezek előtt az együgyű paraszti agyak előtt nem dobta-e él túlságosan a sulykot, mielőtt tulajdon énjének rejtekében fülön fogta volna a legkisebb jóindulattól, illékony örömöktől elérzékenyülő költőt, fölállt és megindult a gyümölcsöskertek irányába. Közben rájött, hogy nem ilyen az, amikor az embernek sétálhatnékja van. Órákon át kínozta gyomrát a rosszullét; a virágzó, nagy almafák között tévelyegve folyton arra gondolt: meg ne pillantson valóságosan is a feje fölött egy himbálózó holttestet, mint amilyenről hírből hallott volt és sietett beírni regényébe, besorolván ebbe a felemás civilizációba meginvitált vad Kirakades „trófeái” közé. „Az a szerencsétlen ember — emlékezett vissza — feleséggel, sok gyermekkel, sok adóssággal lévén, inkább felrepítette magát egy ágra, semhogy fogságba vessék.” Lám, ő azzal vonult vissza ide Kovácsi pusztára, hogy kedvére gunnyaszt, ásítozik; atyja szomorú példáján okulva ledér, pazarló feleség miatt nem fog tűrni soha. S csakugyan, gyermekek sem veszik körül, hogy a maga trencsérozta fogolypecsenyét kiirigyeljék a szájából. Nyáron dinnyével, ilyenkor tél elején teleeszi magát sült tökkel. „Tele vagyok, akár az a betaposott káposztáshordó. Semmi remények meg nem kocogtatnak, bátran kinevethetem a nagyságra rákacsingató világot. Ám hogyha valaha még eszembe jutna kiabálni, szavaimat akárha szemétdombra hánynám. — Ráncolt orral, szemmel nézi, ki jöhet még hozzá. Végigtapogat magán: üres kebel! — Úgy látszik, szegényebb a lelkem, mint a többieké, amennyiben igaz az az újabbkori állítás, miszerint az alkalmazkodás képessége a lélek gazdagságát hivatott bizonyitani. De vajon a nyomtatott szó hallgatása nem némítja-e s idegeníti el a nemzetet, ki mondja meg?” Ül, mint fülesbagoly, magára borzadva. Álom „Nem felel a világ, hiába kiabálsz.” Tesz-vesz a puszta asztalon, ügyetlenül morzsálja el ölében a rozskenyérmaradékot, ízetlennek érzi a csupor aludttejet. 6
