Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)

„Az is jobb volt, mikor irigyeid mennykövet hajítottak hozzád.”

Még meghallja a lópaták ritmusát. A kaszáló felől, ahol mint gyertya lágja piroslón pislákol egy-egy alma.

„Lovas hajdú jön? Mi hír? Valakinek behívó megint?”

Vad mének, nyaktörő lovaglások. Mérföldekre nyúló vadaskert, villogó fácántollak!

— Éppen vasárnap oldódott meg a nyelve (kiadta magát, több volt az fejtegetésnél!) az egyik legény előtt, aki hiedelemből könyvet kért tőle kölcsön, az Ágis tragédiáját, azért, hogy hétfőn sutra tegye. „A díszes ebédlőtermekben nagy dáridók?” — nyílt nagyra a legény szeme. „Mégis otthagytam — mordult rá a tolakodóra. — Meguntam hajlongani a királynő előtt.”

Minden tagjában borzongást érez. „A benti széljárás — gondolja még —, be kéne csukni a kamraablakot.” Aztán úgy, ültében, belealszik a kinti kocogásba.

Mintha álarcosbálba volna hivatalos. De a megjelentek csontvázak egytől egyig; a halálfejkoponyák ijesztő egyenmaszkoknak tűnnek. Hangjuk után próbálja meg felismerni az urakat, hölgyeket. Csak ő nem visel halálfej-maskarát, emiatt őt könnyen felismeri bárki. Mutogatnak feléje, ijesztgetik, gúnyolják. Belekarolnak, ide-oda ráncigálják, lökdö- sik a farsangi kreatúrák. El-elbotlik a vastag, piros bársonyszőnyegen, mely minden irányba szaladva, elborítja a lecsupaszított park alléit; hol fagyott szivárványú szökőkutakat kerülgetve testőrtársai andalognak fölékszerezett dámák oldalán, a lámpafüzérektől megvilágított kopár jegenyesort; mely felett tűzijáték sistergő röppentyűi hagytak maguk után színes füstfelleget; a kávéházat; melynek asztalánál egy obsitos huszár fogadásból lenyelt egy tejszínhabbal púpozott ezüstkanalat; még a titkos találkahelyek benyílóit is kerülgeti a kígyótestű piros szőnyeg.

De még minden a helyén van, úgy tetszik. A csontváztesteken ott díszelegnek a súlyos paszományok, a csillogó rendjelek. Minden, mi kápráztató, csak neki (a remetének) nevetséges; még nem összevisszaság. Még semmi pánik — csak egy parancsként elhangzó kiáltás: „A királynő hintója elakadt a hófúvásban!”, s a nemesi gárda nem vár holmi hitvány hólapátolókra; habozás nélkül emelik ki a hintóból a felséges terhet nehezen megtartó bársonyülőkét, s vállukra véve lóháton repítik tovább, hazáig. Hogy ne mondhassa: „Több készséget vártam a magyar nemzettől!” Sértett hiúságában még gobelinekkel díszített öltözőfülkéjének homályába vonul el, s kancellárja, Kaunitz gróf Szilézia visszafoglalásának bosszútervével igyekszik csillapítani a királynő heves indulatkitöréseit. Ki még csak pénzt és katonát követel a pozsonyi diétától. S a felséges személyét körüludvarló magyar testőrség még nem több, mint pallérozatlan, minden szalongesztusra — igaz, a messzebbről odaszálló szellemi szikrákra is — könnyen lobbanó társaság; Mária Terézia lakosztályának kandallójánál melegednek, pipázgatva bámulnak ki az ablakon és tükrözéssel bosszantják a járókelőket.

Parádézáshoz szokott, dologtalan társai közt keresi a legbüszkébb, legkeményebb jellemet. Barcsayt, ki még abban az időben átlátott a királynő csalfaságán, midőn az belépőjegyet küldözgetett nekik a Burg színház előadásaira és a Vigadó báljaira. „Gyilkos pókháló ez, barátom — szorította meg vasmarokkal a csuklóját. — Nem csak vért áldoz ez ország; békenyugvás után is megmaradunk kenyér- és zsír- és húsbányának. Kereskedőink csak osztrák kereskedők útján vásárolhatnak külföldi portékát, és saját termékeiket csak az ausztriai piacon értékesíthetik. Mi ez, hogyha nem gyarmati állás?!”

Tovább igyekszik, már-már menekülve. Ezúttal a kérelmezők hadába botlik bele, akik valósággal körülbástyázzák a terebélyes királynő csontvázszobrát. Kihez fordulhatna itt magyarázkodni, lelkiismeretét megnyugtatandó, hogy ő kezdettől fogva kevesellte a statisztaszerepet, és nem harsány vetélkedések izompróbájára vágyott, elfogadván végül ettől a tokás, ráncos nyakú vénasszonytól az udvari könyvtárőr címmel járó kétezer forint tiszteletdíjat, amit József császár, a fia megvont tőle később!.. . Szalad a könyvespalota felé, hogy Locke, Millot, Montesquieu munkáiba ölje energiáját, de érzi, amint egy csontvázkéz szemébe hulló hajához ér. így csak egyetlen asszony cirógatott „Nem megvetendő pár

— búgja közelében egy hang elbűvölő pimaszsággal. — Őfelsége legbensőbb ágy vető

7