Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)
Lászlóffy Csaba „Változz természetté!” Ha rág az unalom T ff J. érdig érő könyvek!” — rúgott egyet vaktában a kamrasötétben az öregedő férfi, s vonult tovább botladozva, bosszúsan, anélkül, hogy megállt volna. A derengő mezők felől jött, a kódorgást elunva, de hiába, mintha csak önnönmaga elől készült volna menekülni, a házban sem találta helyét. „Az ördög se olvas benneteket — téblábolt a kemény pergamenkötések, a pecsétes, poros könyvrakások között, hatalmas tenyerével előbb csak meglegyintvén, majd formálisan pofozgatva egy vaskos kézírásos paksamétát. — Téged is csak a rimóci káplánból lett budai cenzor olvasott.” Madarassi Ferenc uram állítólag az írók barátja. Az ő tanácsára legjobb lesz, ha ezt a munkáját is zsákba dugja, akár a többit. „A pókhálós padlásra száműzni A természet világát! — támadt fel benne a keserű gúny. — A vallás, az állam, a hivatalos erkölcs szabályaival feleselő eretnek gondolatokat az egerek semmivé rágják . . . ! Hagynom kellett volna magamban elsenyvedni-pusztulni mindent, mi úgyis haszontalannak mutatkozik. De hát akkor mire fel volt az egész nagy nekibuzdulás? Miért is élek?” Más nemesúr, a többi bihari gazda aligha kérdez efféléket. Ki-ki menti magát leikével, hitével, ahogy lehet — habár maniére, rang, becsület, szokás, törvény az életet megkötözni látszik. Nézi a korai fényt, az egyetlen önzetlen hitelezőt. Ébred, éhségtől s egyéb gerjedelemtől hajtva, a világ. Indul már Demeter deák a boltból, hogy mutogassa kinek-kinek a kiegyenlítetlen rovásokat: gyolcs, paszománt, nádméz, kávé . . . Aki teheti fut, rajtad túl akar haladni; ha nem ügyelsz, földre tápod a türelmetlenül siető sokaság. „A nap bölcs és megértő!” — Ha valaki most látná, az ő ráncai között is felfedezne talán egy kallódó mosolyt. — Ezt a nyugalmat kellene eltanulni a naptól. Csak egy mód van rá. „Változz természetté!” Tekintetével szeretné befogni az eleven tájat, azt is, ami a havas oldalán túl a látóhatáron kívül esik. Az esővíz alól kiúszva felragyogó rétek felett felbődül a bölömbika; nagyot zubban a tó színén a mohó balin: keszeg a prédája. Az úszkáló szárcsa nádszálon fityeg, s a gémpár, mely az este kiáltozva tűnt tova a sűrű sásban, tollát most ingerlőn borzolgatva, kecsesen nyújtózkodik . . . De az igás jószág ott sárba süppedt lábait vonszolja, mintha egy helyben járna a világ. Hiába hordja oly hetykén karikás süvegét a gulyás — „nem éli világát így, komám, tán még maga a király sem!” — aki nem jár szövetkezni embertársaihoz, az csak hiszi, hogy magában mulat, az az idő mulatságára kiszemelt játékszer. Akár a türelmes barom. A minap kocsmába csalták el alkalmi látogatói. Ez egyszer készakarva be akart rúgni. Habár most nem hevítette a nagy akarásvágy, hogy demonstrálja: a Föld igenis forog vele és körülötte. Mint jó tíz esztendővel ezelőtt, amikor a babona fertelmes oltárának ledöntését sürgető Batsányin keresztül összehozta a sors Baróti Szabó Dáviddal is, a nyugalomba vonult, volt jezsuita pappal, aki a megromlott erkölcsök miatt zsörtölődött egyre, „hímzett egeit” féltve vakbuzgón a felfordult világban; csak éppen ott nem vakarózott, ahol viszket. Utóbb aztán, a bécsi udvar szája íze szerint, egyebet sem hajtogatott, minthogy írótársai 5
