Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Görömbei András: A szabadságeszme védelmében (Szilágyi István két regényéről)
damaszkuszi penge edzésének utolsó fázisában azonban a pengét át kell ütni egy izmos rabszolga testén. Már az eddigiek során is nagyon fölerősödött bennük az az érzés, hogy valami őrült elme szórakozik velük, szinte elementáris tiltakozások is indultak bennük: Deres kiborulása, Vulkán tánca, az örökös képzelődés a lenti világról, Deres szamuráj története, illetve leleplező példázata a zsilipekről, s ennek a példázatnak a hatása rájuk: ettől kezdve a menekülés is megnevezett lehetőség lett, amit nyíltan kimondani nem akartak, de annál erősebben foglalkoztatta őket. Most azonban „elmebajosék” utasítása a damaszkuszi penge edzésére a nyers és közvetlen életveszéllyel és a morális megsemmisülés lehetőségével is szembesíti őket. Mert mi van akkor, ha a rabszolga közöttük van? S egyáltalán: bárki a rabszolga, bárhonnan juttatják ide, az „őrült elme” ezzel az utasítással emberölésre szólítja fel őket. A regény gondosan felépített motívumrendszerekből szervezett világában a damaszkuszi penge edzésének az előírása a művön végigvonuló filozófiai érvényű töprengések legfontosabb csomópontjához vezet. Korábban is többféle tűnődést váltottak ki az események: a kiszolgáltatottságról, a függőség demoralizáló ártalmairól, a kényszerhelyzet fenntartásában való részvétel bűnéről, a történelemben ismétlődő őrültségekről, a fény századainak hirdetett korszakok barbárságairól, az önfeladásról, az általuk is képtelenségnek tartott munka végzéséről, az abszurditásban való részvételük bizonyos értelmű önkéntességéről, az önfeladás elviselhetetlenségéről. Most viszont a diktatúra a totális embertelenségével sűrítetten szembesíti őket a rabszolga motívum. Deres egy többször fölmerülő gondolat összegzéséhez jut el: „Csak egy az aggasztó, uraim: ez a mi hihetetlen, megmagyarázhatatlan engedelmességünk. Mert ha nem is visszük túlzásba, azért tél-túl egy keveset továbbra is dolgozunk. Csendben teljesítjük agybajosék meghagyásait. . . Ha nem vigyázunk, kiderül, mi már rég a Velünk Rendelkező Szándék inkarnációi vagyunk. így nem vicc mindent végrehajtatni velünk.” Megfogalmazza a szembenállás morális követelményét: „Végül is a legkevesebb, amit ember voltunk megőrzéséért vállalnunk kell, hogy nem törünk a másik életére.” Deres beleviszi társait a rabszolga-játékba, s elképedve tapasztalja, hogy azok már feladták az értelmes, emberi életért való küzdelmet, már nevetnek saját rabszolga létükön. A rabszolga szerepének vállalásával Deres kipróbálta társait. Ez a játékmotívum is igen gazdag a regényben, a játékok mindig létük alternatíváit jelentették, a megvalósíthatatlannak tetsző variáns lehetségességét a játék tudatosította bennük bevallatlanul is. Most a rabszolgajáték ezt a motívumot robbanásig feszíti, Deres felháborodik társai magatartásán, ezek már arra is képesek lennének, hogy valóban elfogadják őt a damaszkuszi penge edzéséhez rabszolgának. Ekkor fordul velük szembe, kilép a játékból, s azt üvölti, hogy „nem vagyok rabszolga”, az izzó pengét pedig fogóstul a mélybe hajítja, szinte önkívületben számol le a kiszolgáltatottság elfogadásával: „Hol a határ? .. . Hol a határ?” — kiáltozza. Deres a méltatlan függőség elől menekült a regénytörténés ideje előtt a hegyekbe, ott érte a baleset, mely után a sziklahámorban ébredt fel. S itt került csak igazán kegyetlen függésbe, de az önazonosságát, embervoltát őrizni kívánó személyiség elemi erővel lázadt létének abszurd kiszolgáltatottsága ellen — szinte függetlenül lázadásának eredményétől. Sorsának üzenete ily módon az, hogy embervoltunk lényegéhez tartozik a szabadsághoz, emberi méltósághoz való ragaszkodás. Deres már a sziklahámor előtti életében, „műszaki csinovnyik” korában is igyekezett megteremteni a maga belső táját, majd a barlanglétben is egyre erőteljesebben kereste — rövid beletörődési periódus után — a lelki függetlenség terepét emlékeiben, a művészetben, képzeletének játékaiban. S a regény éppen azt világítja meg összetetten, hogy a személyiség lázadása a diktatúra ellen elkerülhetetlen, hiszen létének tudatos és atavisztikus rétegeiből egyaránt elemi erővel tört elő a szabadságvágy. Az identitásőrzés következetes módja a felismert abszurditás elleni nyílt lázadás. Deres kitörése tudatosító, mozgósító erejű mindegyikük számára: eddig is féltek egymástól a különös hadészi kovácsok, most végképp tarthatatlanná vált állapotuk. Megszöknek, külön a három sziklahámori őslakó, s külön Deres — egymásról nem tudva. S mivel a regény dikciója szerint Deres később visszaemlékezve elemzi a szökés körülményeit, ebből az 86
