Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Mezey László Miklós: Rejtekutakon Verne és Kafka között (Szilágyi István: Agancsbozót)
következik, hogy kitörése eredménnyel járt. Jóllehet, nincs kizárva, hogy új léthelyzete majd megismétli a függőség újra csak elviselhetetlen állapotát. De sorsrajza mégis a szembeszegülés igényét tudatosítja olyan elementáris igénnyel, ahogyan Sütő András Álomkommandójában is kilép Manó a szerepéből, s a kiszolgáltatottság helyett — akár élete árán is — a szembeszegülést választja. Az pedig, hogy a művelt műszaki értelmiségi szereplők mitologikus kovácsok gyanánt végzik az értelmetlen és titokzatos — maguk sem tudják, hogy mire jó — munkát, hogy egy abszurd kísérlet kiszolgáltatottjai, áldozatai, párhuzamba állítható Székely János A másik torony című kisregényének céltalan toronyépítésével. Az azonos közegben fogant különböző műfajú és karakterű művek rokonvonásai magát az ihlető közeget minősítik, s nem is csak példázatérvényűen, hiszen mindhárom műben bőséggel találunk közvetlen valóságvonatkozásokat is. Szilágyi István regényében a többdimenziós elbeszélői dikció egyik motívumértékű szála az a nyolcvanas évekbeli romániai, kelet-európai helyzetelemzés, mely a regénybeli diktatúrát erőteljesen lokalizálja. A félelem által motivált hallgatás, kollektív magány elemzése kiegészül olyan lokalizáló elemekkel is, mint a telefon lehallgatása, s a státusjelkép rangjára emelkedett „poloska”, illetve a diktatúra és a kenyérgond összefüggései. Az egyre barbárabb rendelésekkel párhuzamosan csökken az ellátásuk színvonala, minősége, s ez is erősiti a menekülés gondolatának akcióvá érlelődését. Az Agancsbozót komor világát erőteljesen oldja a dikció természete. Szilágyi István hősei ugyanis a mitológiai kovácsok szintjére visszaszorított figurák, de erős intellektusú, művelt emberek, akik helyzetük abszurditását iróniával, szarkazmussal igyekeznek elviselhetővé tenni. S ugyanezt teszi maga az író is. Nem veszi el az összetett dikció a tragikum súlyát, de intellektuális erővel, szemléleti frisseséggel próbál fölébe is kerekedni. A regény nyelve ezért fölöttébb összetett: színes és kevert, bőven kamatoztatja a posztmodern nyelvi eszközöket, a közhelyek alkalmazott leleplezését, az éles átvetítéseket, utalással képzett komikumot, bújtatott és ironikus idézéseket, parafrázisokat, nézőpontsokszorozó szembesítéseket, állításokat rögtön kétségbevonó új megvilágításokat, a hipotetikus stílus eszközeit. A tehetetlenség „játékai” is ezek, hiszen — miként G. Kiss Valéria tanulmánya kifejti — Szilágyi István regényének személyiségmodellt szervező elve „a lét intellektuális felfogására képesítő erők, és épp ezeket az erőket sorvasztó, kiirtó, nyomasztó életkeretek ellentéte, melynek abszurditása az embert nembeliségének megcsúfolásában részelteti”. Az Agancsbozót a diktatúra és a személyiség összeegyeztethetetlenségének intenzív művészi kifejezése — az emberi szabadságeszme összetett, magas művészi színvonalú védelme. Görömbei András Rejtekutakon Verne és Kafka között (Szilágyi István: Agancsbozót) A »z abszurd irodalom sem spekulációval keletkezik, a való élet szolgáltatja a legmegdöbbentőbb példákat arra, némely vonatkozásában milyen abszurd is a létezésünk. Aki közelebbről ismerte, mondjuk, a romániai diktatúra hétköznapjait, annak kézzelfogható tapasztalatai vannak erről. Azután nem abszurditás-e, ha valaki jól érzi magát rabként? Persze nem fogoly mivoltából következően derűs vagy nyugodt a lelke, de bizonyosan a rabéletnek is lehetnek örömre fakasztó vagy megnyugvással kecsegtető pillanatai: a cellahomálytól sápadt arcon is elömölhet a mosoly. Ha tehát — elcsépelt közhellyel szólva 87
