Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Kertész Imre: Gályanapló - az 1974-75-ös évből

amikor a várost megpillantotta. (A tér leírása.) Dürer-metszet: a lovasok. (Esetleg autók. A trombitákat a tér négy sarkából autóduda helyettesítheti. (Egy őrjöngő arc, inkább női, tátott száj, mintegy viharszél által jobbra vetett, őrülten kibomló hajzat. Egy meztelen kisfiú, koravén arc, nagy nemi szerv, elgörbült száj, az arcán értetlen rémület. Dürer-önarckép. A téren nézelődő férfi (talán). Hosszú, sugaras haj. Prémszegélyes köntös. Magas, tiszta, szabadon hagyott homlok. Puha, érzéki, mégis férfias száj. Bajusz, szakáll (Krisztus-szakáll), az ajak alól is selymesen simul le. Jobb keze mellén, mutató- és középső ujja széttárva, a mutatóujj furcsa görbülete. Művészkéz.

A Merénylő monológja („Én, a hóhér”), miközben kínozzák; „Megtagadni? . . . De hisz ez már nem én vagyok . . . Dolgoznak. Előkészítik a szerszámokat, megvizsgálják, fog-e az acél, elrendezik a műszereiket. Csupa serény alaposság, csupa munkás, értelmes, tárgyilagos arc ... Emlékszel a képre, gyerekkorodban láttad . .. B . .. Brr . . . nem, Dürer. A megfeszítés. Igen, a szakállas pasas, aki serény buzgalommal veri a szögeket a Megfeszített tenyerébe . . . Mintha csak zavarná a sok bámészkodó, az a sok szájtátó, és a Megfeszített ordítása . . . Nem hagyják dolgozni. . . Hátráltatják a munkájában ... Nem ér haza vacsorára .. . az asszony megszidja majd . . . Mi? . .. Ordítottam? . . . Ezek is bosszankodnak . . .” Stb.

Június Hogyan látom a világot? Alapjában ugyanúgy. Amióta nincs örök igazság, azóta az életigazság a szerkezetben (a külsőben) keresendő, az emberi lét színtere a társadalmi struktúra, küzdenie csak a történelemben lehet, és küzdelme értelmétől rég megfosztotta magát, mert történelmét előrevihetetlenné tette. A „tiszta ész” világa másodlagos, a transzcendentális abszolútumok realizálódnak: ez a paradoxon, mint Kierkegaard mondja, de ez a paradoxon nem haladható meg, és e lét komikuma egyre nyilvánvalóbb. Minden reményem egyetlen lehetőségre épül: hogy nincs igazam. Ezért írok, és ha írásomban van feszültség, úgy azt e meggyőződés és e remény ellentéte táplálja.

Gaétan Picon Camus Pestis-érői. Túlkomplikálja. A hiba — szerintem — sokkal egyszerűbb és világosabb: patétikus szemlélet a strukturális helyett. A harc nem ember és ember között folyik: az ember a pestissel harcol, és ez bár nyomorú, de szóra sem érdemes, mert nem emberre szabott küzdelem. Mi ezzel szemben az igazság? Például: a pestis sújtotta városban a pestist halálbüntetés terhe mellett tilos pestisnek nevezni; az orvosok pénzharácsoló kuruzslókká vedle- nek át; az emberek beléjük vetik minden reményüket; az orvos, aki — hősiességből, etikai meggyőződésből vagy bármiféle megszállottságból — a pestist akarná gyógyítani, magára marad, elhagyják őt a betegek is; nos, ebben a helyzetben küzdjön Rieux doktor, szerezze vissza az igazságot, azaz a pestist; ha már mindenki pestisnek látja, mondja és tudja, véget is ér a feladata: a többi már a bakteorológusok dolga.

„A még mindig magasan álló nap mintha szikrák tüzes esőjét zúdítaná a földre. A tér négy sarkában az autók kürtjei a dies irae harsonaszavát zengték. . . . A csúcsforgalom dugójában minden megrekedt és egyetlen szűk, leírhatatlanul mozgalmas körben örvénylett. Folyamhoz hasonlított az út, ahol minden megállt,

35