Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Kertész Imre: Gályanapló - az 1974-75-ös évből

„Én, a hóhér”: Tudjátok-e, mi a magány egy önmagát ünneplő, egy önmaga szakadatlan mámorában pezsgő országban? Nos, majd én elmondom nektek.

„Én, a hóhér”: Felvenni Ilse Kochot, aki logikusan a végletekig viszi a dolgokat; és felvenni dr. Morgen típusát, a „becsületes” köztisztviselőét a totalitáriz- musban, aki Auschwitzban és Buchenwaldban vizsgálatot tart, „visszaélések” után szimatol, hogy szavatolja az állami rablógyilkosságok „tisztaságát”, az ügymenet „feddhetetlenségét”, a gyilkosok makulátlan erkölcsiségét, hogy így véget vessen a tolvajok korrumpálhatóságának. — Továbbá: Sommer SS-altiszt kedvtelései, aki szobájában belülről kivilágított halálfejet tartott díszül.

A nagy franciák, így tetszik, már harminc évvel ezelőtt átgondolták mindazt, amiről írok. Mégis, ők azt hihették, hogy az emberiség egy efemer létformájáról tudósítanak, nem tudhatták, hogy az ő múltjuk az én jövőm. Úgy tűnik, ezzel egyedül Orwell volt tisztában.

Bizonyos esetekben az öngyilkosság nem méltányolható: úgyszólván tiszteletlenség a nyomorral és a nyomorultakkal szemben.

Az Igazságot, vagy az én igazságomat? Az én igazságomat. És ha az nem az Igazság? Akkor a tévedést, de az enyémet.

Simmel: „Számunkra és mások számára is csak akkor válik teljesen szemléletessé és meggyőzővé, hogy saját természetünk törvényeit követjük — s mégiscsak ez a szabadság —, ha természetünknek e megnyilvánulásai eltérnek a többiekétől; csak másokkal való felcserélhetetlenségünk a biztosítéka, hogy létformánkat nem mások kényszerítették ránk.”

Április Megjelent a regényem, a Sorstalanság. Őszintén magamba néztem. Szabad vagyok és üres. — A csatatéren megszólaltak a trombiták. Érces, bús hangjuk sajátos aláfestésül szolgált a sárgásszürke, súlyos alkonyathoz. A haldoklók utolsót nyögtek, mielőtt egyesültek volna a csatatér sarával. A holt tetemek néma göröngyökként borították az agyagos mezőt. A trombiták most elnémultak. Csend lett. — Győztünk! — sóhajtott a hadvezér, és meghalt.

Gondolkodásomat tönkretették a gondolkodás mesterei és az ideológiák. Felkeresni a fantázia világát — ha van ilyen világom. Szabadulni a történelemtől. Az én hibám, ha a S.-talanságot nem annak tekintik, ami: fiction-nak. A konkrét történelmi anyag az, ami visszautasítható benne. Levonni a kudarc tanulságát, elfordulni a történelemtől egy végleges megfogalmazhatóság felé.

Végül is mi a szabadság? A szabadság az, ami nincs: eszme, abszolútum. Igen: a konkrétban élünk, az abszolútum után vágyódunk és a semmiben végezzük — mert a halál a konkrét és az abszolút iszonyú találkozás és a szubjektum számára való ironikus egyesülése. És a legfőbb irónia, hogy a szubjektum ezt még csak nem is tapasztalja, mert a halál nem tapasztalat.

A látomáshoz. . . . egyszerre kitágult a tér (szélességében, mélységében) . . . Hogyan történt? A küldött nem tudta. De egyszerre látott, úgy, mint délelőtt,

34