Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Dane Zajc: A félelem ma (esszé)
hatnak a legtitkosabb tervekbe, megsemmisítik a halk reményt, lecsapnak ránk legbanálisabb foglalatosságaink közepette, amelyeknek pedig különleges jelentőségük van az ő céljaik szempontjából. Nem árulják el, hogy ott szuszognak mellettünk, nehéz észrevenni őket a helyiségben, ahol élünk. Csak néha, amikor már belemelegedtek a játékba, hagynak ott valamilyen jelet, egy odavetett tárgyat a holmink között, vagy úgy mozdítják el a tárgyainkat, ahogyan mi sohasem szoktuk, így hozván tudomásunkra, hogy a mi dolgaink nem a miéink, hogy a tulajdon szobánkban nem a tulajdon szobánkban vagyunk. Legfőbb céljuk, hogy elültessék bennünk a gondolatot, miszerint nem vagyunk azonosak önmagunkkal, miszerint én nem vagyok én. Hogy a személyi igazolványom száma nem az enyém, hogy valami csalás van a dologban, amit én követtem el. Én vagyok tehát az oka, hogy elvesztem identitásomat. Az identitás nélküli ember pedig garast sem ér. Be lehet zárni, át lehet adni a pszichiátereknek. A visszatérés mindkét esetben körülményes. A börtön több lehetőséget ígér arra nézve, hogy a személyiség sértetlenül térjen vissza. Olyan személyiség jön ki a börtönből, amely nem ismeri a félelmet. Ismerek ilyeneket. Erősebben tértek vissza. Elméjük világos volt, lelkűk megtisztult. Mikor a börtönfalhoz állították őket, fenyegetések és intrikák martalékául, gyilkosok és más gonosztevők közé, csak puszta életüket adhatták zálogul. Nem féltették, a halál nem rémisztette őket. Ilyen védőfalról visszahull minden fenyegetés és megfélemlítés. Elérték, hogy kínzóik tiszteljék őket. Ha most beszélnek börtönéveikről, történeteiket akasztófahumorral fűszerezik. Az nevet így, akinek többé nincs veszítenivalója, s többé nem lehet megalázni, ellenben megaláztatik, aki az adott pillanatban megalázza őt. A helyére állítja. A félelem szürke szolgájának helyére. Önmagával szembesíti. És a kínzó tisztelni kezdi áldozatát. Puszta életünk, amit nem féltünk, de amelynek egyszeri értékét ismerjük, úgy áll, akár a kés, akár egy védőmű, amelytől a megfigyelők, a félelem magvetői visszahőkölnek. Nem gondolok heroizmusra. Az én hősöm kényszerből hős, mert minden más út zárva van előtte, képtelen megsemmisíteni a tulajdon személyiségét, pedig ezt követelik tőle. Kiszolgáltatni a félelem verejtékének. Ez a lélek ereje, amit nem vett észre, amivel nem számolt, és amivel nem törődött. Felismerte a megfélemlítés hiábavalóságát, ürességét, hogy mögötte a semmi lakozik, a hazugság és a szolgaság. Átlátta, mennyire abszurd ottléte a kínzókamrában. A megfigyelők befészkelik magukat minden hivatalba. Legszívesebben valamilyen nem feltűnő helyre. Legszívesebben maguk is szinte észrevétlenek maradnak. Láthatatlanok. Személyes ismertetőjeleik nincsenek. Arcukat nehéz megjegyezni: ahogy látjuk, máris elfelejtjük ezeket az arcokat. Adatokat gyűjtenek és továbbítanak — kinek? Hová? Egy adatbankba? Valamilyen agyaknak, amelyek mindent megjegyeznek. A régmúlt Bizánc által kieszelt piramidális társadalmi szerkezetben, tanítja a történelem, a kém kémkedett a kém után. Bizánc örököse a cári Oroszország volt, a cári Oroszországé a bolseviki Oroszország, amely tökélyre fejlesztette a rémuralom bizánci rendszerét. Ott tanult az összes fontosabb vezető, aki még tegnap is Janus-arccal és végtelen leleménnyel fogott milliókat a félelem hálójába. Felébresztették bennük a reményt, hogy kényük- kedvük szerint bánhassanak velük. Mert ahol él a remény, ott él a reményért való félelem is. Ezért olyan remény nélkül való ez az ország, ezért olyan lepusztult, ezért cinikus. A földalatti kémszervezet kiszaglászta és megsemmisítette a remény minden szféráját. Mintha az emberi remény volna az, amivel a félelem magvetői 17
