Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Szekér Endre: A hontalanság esszéi (Mák Ferenc: A magam iskolája)
gondolkodói emlékét, érdekes, de idejétmúlt eszmefuttatást. Nem, mert még abban, ami időhöz, alkalomhoz kötött, mint például kecskeméti nyilatkozatai, beszédei, abban is találhatunk a mának és a jövőért szóló mondandót. Igen, ez a paradoxona Kodály írásainak: időszerű kérdésekről szólva, a múlt példáján okulva soha nem vissza, hanem mindig előre tekintett. Nemde, már ez is mának szóló tanulság?! Maradva a kecskeméti vonatkozásoknál: az anyagi fejlődés, a gazdasági hírnév mellé a szellemi, zenei hírnevet is óhajtja szeretett szülővárosának. De csak nézzünk magunkba és nézzünk itt körül: mi, mennyi valósult meg abból, főleg az értékes (zenei) kultúra „tömegbázisából”, amelyre önbecsülésünk, nemzeti kultúránk és Európához tartozásunk okán is oly nagy szükségünk lenne. Pedig az akkori törekvéseket Kodály országosan is példamutatónak tartotta s reménykedve nézett a jövő sikerek elébe. Hogy mennyire nem csak a muzsikusok, zene- pedagógusok, népzenekutatók belügye a Kodály-írások megjelentetése, álljon itt szinte ötletszerűen kiragadva néhány téma: Többször szóba kerül a moralitás és a ponyvakultusz kérdése; a mű és közönség viszonya; a testedzés problémája; a magyar anyanyelv ápolása bel- és külföldön; Olvashatunk a dunai népek együttélésének és kívánatos kölcsönös megbecsülésének kérdéséről; a falu és város viszonyáról; a hagyomány és az avantgarde kapcsolatáról és így tovább. A figyelmes olvasó, ha nem muzsikus, zenetanár, akkor is talál akár a zenepedagógiai témájú írásokban is olyan momentumokat, amelyek az általános művelődés és nevelés kérdéseiben is elgondolkoztatóak. Némely megfogalmazások végérvényesek, szinte bibliai igeként klasz- szikusak, mások a változó időben talán másféle továbbgondolást igényelnek. S éppen ebben rejlik erejük, nekünk szóló mondanivalójuk. Persze, számos írás hozzásegítheti az olvasókat Kodály Zoltán zenébe fogalmazott eszméinek, vallomásainak jobb megértéséhez is. Bónis Ferenc zenetörténész, a szerkesztő azt a munkát folytatta, egészítette ki, amelyet húsz évvel a mostani kötet előkészületei előtt még Kodály Zoltán személyes felügyeletével, irányításával végzett. Itt is megmutatkozik a gondos filológus, akinek munkáját — mások mellett — a saját fordítói tevékenysége is segítette több, eredetileg idegen nyelven írott, elmondott gondolat magyarra fordításában. A Kodály-írások jegyzéke, a keletkezésükről, megjelenésükről tájékoztató jegyzetek is érdekes olvasmányt jelentenek a szakembernek. Bónis Ferenc bevezető tanulmánya (A szó Kodály életművében) és szerkesztői visszatekintése jeles íráskészségről tanúskodva mutatja, hogy méltó tanítványa mestereinek, Kodály Zoltánnak és Szabolcsi Bencének. Többévi hányattatás után megkésve, de nem elkésve jelent meg a kötet a Zeneműkiadónál, a kecskeméti Kodály Intézet támogatásával. Közeledvén Kodály Zoltán születésének 110. és halálának 25. évfordulójához (1992), sok-sok történelmi hányattatás, társadalmi átalakulás közepette ez a szellemi végrendelet is erőforrás lehet. Példa arra is, hogy egy-egy hosszabb-rövidebb ideig tartó korszak sajátos frazeológiája nem érinti a lényeget. S ezt a lényeget, melyet élete példája és zeneműveinek sora csak megerősít, többféle módon megfogalmazta Kodály. A sokféle változat közül csak egy álljon itt beszámolónk végén. Az alkalmat e gondolatok elmondására a Vajda János Társaság 1936-ban tartott Kodály-estje szolgáltatta. „A magyar művészetnek nem külföldi propaganda kell, hanem az, hogy itthoni életünknek legyen szerves része. A külföldi úgyis mindent felkarol, amit jónak tart, ami ízlésének megfelel, s egyebet úgysem lehet rátukmálni. Itthon kell a művészeti kultúra hatóterületét növelni, s vele emelkedik az általános kultúra színvonala. Minél magasabb lesz az, annál inkább itthon érzi magát az idetévedt, művelt idegen, s annál termékenyebb talajra talál egy ideszállt nagy gondolat. Ez az egyetlen természetes módja, hogy Magyarország bejusson az európai szellemi élet vérkeringésébe.” Ittzés Mihály A hontalanság esszéi (Mák Ferenc: A magam iskolája ) Az esszé műfajáról vallott egyszer Gyergyai Albert, és többek között azt fejtegette, hogy az írója mindig beszélni szeretne, feloldani magányát, önvizsgálatot tartva. Az esszéíró kitágítja a szoba négy falát, szellemi társat keres, nem képes csak magában tartani véleményét: hangosan meg kell szólalnia. Bár a hajdani világítótorony őrének rokona, aki magányosan vár és figyel. A magasban a távoli tengert figyelve mégis mindig hallja a messzi vizek hívását, a hajósok énekét. Várja a csodát a kinti és a benti világban, különösen érzékenyen figyeli a lélek rezdüléseit. Mák Ferenc a hontalanság és az otthonkeresés esszéit írta meg A magam iskolája című kötetében. Szű- kebb környezete a Vajdaság — Óbecsén született —, az ottani szellemi élet, tágabb világa pedig az írásaiban sokat emlegetett Európa. Azt hiszem, a szeretett Kosztolányi Dezsővel együtt Európáid
