Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Kemenes Géfin László: Fehérlófia hat (elbeszélés)

nem a tenyér hanem a kézfej ért az Imádott Archoz. Meleg volt, puha, és sima. Milyen sima? A költő hasonlíthat, a lovag nem, a lovag csak érez és tud, érzi és tudja az igazságot, az erőt, a hatalmat, a szolgálatot. A nyelv neki nem eszköz, csupán fátyol ami eltakarja a dolgokat. Barackbőrfelület? Marhaság, még ha a költő azt mondaná is ilyenkor (Fehérlófia a költő). Hol van most az a pillanat, az érintés pillanata? Sehol, elúszott, elveszett, nincs, mintha ott se lett volna. Pedig akkor az a kéz és az az arc arra a másodperctöredékre összeért és összetartozott, úgy ahogy ő azt hitte és elképzelte és már hosszú hónapok óta elalvás előtt eltervezte és álmodta (nem egészen úgy mert nem a kézfejnek kellett volna súrolni az arcot de ez most már). ÖSSZETARTOZOTT — mit jelent ez? Mint a világ? Mint a fa esetében a rügy majd bimbó majd virág majd gyümölcs??? Tehát mint a természet dolgai? Mint ő Az Anyához? Mint ő Fanyűvőhöz? Mint ő és Fanyűvő és Krisztina? Hiszen Katalin mindig kívül volt az ő körén, érinthetetlen volt és hozzáférhetetlen, egy másik régióban vagy dimenzióban, más közeg volt az övé, lányabb volt a többi lánynál, fehérebb, tisztább, igazabb, jobb, szebb, — mérhetetlenül messze, valami félelmetes idegen hatalom tartotta távol tőle, szakadék, vizesárok, várfal, lángörvény, pikkelyek. És most? Áttört a falon? Még ha Katalin holnapra el is felejti az érintést, hiszen nem gondolhatta komolyan, hogy ő hosszú előkészületek után megfontoltan egy kidolgozott terv szerint érinti meg arcát? És még ha akkor a soha vissza nem térő pillanatban ÖSSZETARTOZTAK is, mi lett belőle, belőlük, abból a pillanatból, amire a természet törvényei szerint minden készült és előkészült, amely ott várakozott a jövőben, ami csak beteljesedett? De ami most már nincsen sehol sem, valahova elrejtezett, amiről Katalin nem is tud. És ha tud? És ha azt mondja magában, Ez a P. A. csak nem akarattal ért hozzám? Majd szólok én a plébános úrnak, mert utálom az A-t és undorodom az érintésétől még a gondolatától is. Nem mondhatja ezt mert tudja hogy P. A. őt mennyire. De hol az a pillanat („Malvinkám eredj mondd meg Matild nénéd- nek hogy az Eszti néni után majd bejövünk egy kicsit ne ám hogy készítsenek valamit ebédre megyünk aztán meg tudod azt is kérdezd meg hogy”) ami most csak az övé? Hol az érintés? És még ha Katalin nem is emlékszik hol van ő, hol vannak az eltűnt pillanatok az énje? A pillanatnak amit az ő akarata valósított meg, ami véletlennek tűnhetett és mégsem az volt jóllehet a véletlen mégis közbeszólt?

(Itt megállt miközben Malvin visszaszaladt az utcára, „Matild néni azt mondta hogy a Kari bácsi biztos nem jön be”, elhagyták a kocsmát, Az Anya csak a sarkon fordult vissza, Kisfiam gyere elkésünk az ebédről) az összetartás nem szűnt meg, a pillanat nem múlt el.

Az Érintés az Áldozás pillanatában történt, az egyik megerősítette a másikat, egyik a másikában jelenlétté vált Katalin lelkében, ami a test maga, vagyis a lélek nem létezhet a földön a test anyagi mivolta nélkül.

Tehát most már úgy volt hogy ő a Szent Lélek segítségével Krisztus Testével egy időben beköltözött a pórusokon át a fehérrózsaszínű hamvas bőr tejgyöngyházas glóriáján áthatolva az Egyetlen Lány testének tabernákulumába (Juj de szar ezt meg átírom amikor az egészet rímbe ritmusba, mondta magában

11