Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 3. szám - Várdy Huszár Ágnes: A magyarságtudat megtartása a német és osztrák DP-táborokban, a második világháború utáni években

nehezen olvasható kőnyomatosokként látott napvilágot. Az utóbbiak közül az egyik legértékesebb és legmaradandóbb a Somogyi Ferenc volt pécsi jogászprofesszor és országgyűlési képviselő által szerkesztett és kiadott Vagyunk című folyóirat, mely 1948. július 20. és 1949. február 20. között az ausztriai kellerbegi menekülttáborban, 1949. március 25. és 1950. október 5. között a szintén nyugat-ausztriai Spittal an der Drau-ban, és 1950. december 25. s 1956. augusztus között pedig a Ohio állambeli Cleveland-ben jelent meg, összesen 9 évfolyamban és 118 számban.

Végigböngészve a Vagyunk-nak az osztrák menekülttáborokban megjelent 44 számát (vagy akár a teljes 118 számot, melyből még az Országos Széchényi Könyvtárban is csupán egypár szórvány szám van feltüntetve), szinte panorámikus filmként tárul elénk az ausztriai és németországi magyar dipik körében uralkodó akkori magyar szellemiség. S figye- lembevéve a szerkesztő tudós személyiségét, ebben az esetben mindez meglehetősen nívósabb formában jelent meg, mint legtöbb politikailag elkötelezett szélsőséges lap esetében.

Somogyi Ferenc Vagyunk-ja a „Keresztény, magyar és szociális” gondolat, valamint a már említett „Isten, Haza és Család” jelszó jegyében született meg és folytatódott. Ismerve a szerkesztő múltját és működését a magyar szociális reform területén, a szociális gondolat hirdetése nekünk szinte természetszerűnek tűnik, annak ellenére, hogy a Vagyunk is a tradicionális magyar szellemiség lapja volt. Ez a lap azonban, igen sok más hasonló rövid életű periodikához hasonlóan, semmi esetre sem képviselt sem társadalmi reakciót, sem pedig politikai-ideológiai szélsőséget, mint ezt a korabeli hazai magyar kritika állította mind a Vagyunk-ról, mind pedig a legtöbb hasonló emigráns kiadványról. Annál inkább képviselte a magyar jövő, illetve a magyar megmaradás gondolatának szükségességét.

Éppen ezért, sok egyéb tudományos és népszerűsítő cikk mellett, a Vagyunk hasábjain tucatjával jelentek meg Írások, melyek elsősorban a magyarságtudat erősítését szolgálták, így például szinte minden szám hozott cikket a magyar megmaradás szükségességéről, a magyar történelem nagyjairól és példamutató életéről, a magyar tudomány és magyar sport nemzetközi visszhangot kiváltó eredményeiről, a Rákosi-féle Magyarország, valamint az erdélyi román szervek elnemzetietlenítő politikájáról, a külföldi magyar érdekképviseletek munkájáról, a kivándorolt magyarok beilleszkedéséről és elért eredményeiről, a társadalmi haladást szolgáló magyar hagyományokról, a magyar vallási szervek magyarságmegtartó szerepéről, a remény megtartásának szükségességéről, valamint a mindinkább távolinak tűnő hazatérés gondolatáról, melyet a szerkesztő szerint minden tisztességes magyarnak szem előtt kell tartania, s sohasem szabad véglegesen feladnia.

A Vagyunk kis példányszáma miatt ez a kiadvány a menekülttáborok magyarságának csupán egy kis hányadához jutott el. De aki kézbe vette, abban feltétlenül életben tartotta a magyarságtudatot és a magyarnak megmaradás szükségességének gondolatát. S mivel a már említett 120 kiadvány között több hasonló hangvételű és nívójú lap volt, melyeknek megvolt a saját olvasóközönsége és hatásköre; ezek a háború utáni tábori kiadványok igen nagy szerepet játszottak a menekültek kétségekkel telített világában a remény, s főleg a magyar remény megtartásában, hitelének életben tartásában, s az új körülmények közötti magyarságtudat továbbfejlesztésében. Nélkülük az egész hazátlan magyar élet szegényebb, s a magyar nemzeti megmaradás gondolata is erőtlenebb lett volna.

1945 és 1951 között a magyar szellemiség külföldi apostolai — tanárok, papok, cserkész- vezetők, s újságszerkesztők — a korabeli Magyarországtól csupán megvetést kaptak. Ma már talán elérkezett annak az ideje is, hogy ezek a magyar szellemiség külföldi harcosai végre egy kis elismerést is kapjanak attól a hazától és nemzettől, amelytől valóságban sohasem tudtak elszakadni, s amelynek fennmaradásáért és boldogulásáért áldozták életük és munkásságuk nagy részét.

62