Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Várdy Huszár Ágnes: A magyarságtudat megtartása a német és osztrák DP-táborokban, a második világháború utáni években
Az iskolai nevelés legfőbb központja a Passau melletti Waldwerke nevű tábor volt, ahol Csejtey Béla hivatásos tanár vezetésével már 1945 őszén megindult a magyar iskoláztatás. A Bajor Közoktatási Minisztérium által is elismert Passaui Magyar Reálgimnázium 1946-ban történt hivatalos megalapítása után Csejtey Béla a gimnázium igazgatója lett, s az is maradt 1948-ig, mikoris Ambrus Szaniszló tábori lelkész váltotta őt fel igazgatói pozíciójában. Szaniszló atya aztán ezt a magyar középiskolát át is mentette a dipiélet és dipitáborok hivatalos megszűnése utáni időszakra is. 1951-ben a Passaui Magyar Reálgimnázium magába olvasztotta a szintén 1945 óta működő Niederandorfi Magyar Leánygimnáziumot, amelynek növendékei úgyis Waldwerkébe jártak érettségizni, s áttelepült a Boden-tó melletti Lindenbergbe (1951—54), onnan a Pforzheim melletti Bauschlottba (1954—58), majd az Altötting közelében lévő Kastlba (1958), ahol azóta is működik, mint a külföldi magyarság egyetlen elismert középiskolája. A passaui, illetve waldwerkei iskola — szinte minden hasonló tábori iskolával egyetemben — fizikailag igen szerény intézmény volt, de szellemileg és ideológiailag a régi neves magyar gimnáziumok egyenes utódjának és folytatásának bizonyult. Amint ezt Ambrus Szaniszló igazgató leírásából megtudjuk: Egyetlen barakk volt a kápolna és az iskola. Vasárnap benne tartották a katolikus és református istentiszteletet, hétköznap pedig a nyolc osztályos gimnázium tanterme volt. Egy osztály egy asztal. Az osztályasztalokat a tetőről (mennyezetről) dróton lefüggő karton választotta el egymástól. Egyszerre magyarázott nyolc tanár, egyszerre feleltek nyolc tantárgyból a gyerekek ... Az elemi iskolának jobb volt a helyzete, mert külön barakkszobát kapott. A fiúk fél, a leányok negyed barakkban kaptak elhelyezést. Nappal ott tanultak, éjjel ott aludtak. Szigorú tanrend szerint folyt a munka. A tanárok is a táborban laktak, ott kaptak élelmezést és havi 40 márka fizetést. A fent említett „szigorú tanrend” lényegében a háború előtti magyar tanrendnek felelt meg, azzal a különbséggel, hogy a szomorú tábori körülmények között tankönyvek helyett alig olvasható gépelt jegyzetekből tanultak a diákok. Ugyanakkor megfelelő felszerelés hiányában, a természettudományokban is csupán elméletben folyt a tanítás és a tanulás. Annak ellenére, hogy a gimnázium hivatalosan „reálgimnázium” volt, tematikailag mégis elsősorban a humanisztikán és a klasszikus tudományokon volt a hangsúly. Ez részben a felszerelés hiányából, de részben, s talán méginkább a humanisztika fel- és túlértékeléséből származott. Ez az orientáció megfelelt a háború előtti magyar társadalom értékítéletének, mely erősen kifejezésre is jutott a diákok eszmei nevelésében, s mely az akkor még nagy becsben tartott „Isten, Haza és Család” jelszó jegyében folyt. De a hazátlanság új és szokatlan helyzeteiből kifolyólag, még a fenti három fogalomkörből is elsősorban a Haza erősen eszményesített jelentőségén volt a hangsúly. Tehát függetlenül attól, hogy a diákok történelmet, irodalmat, latint, ógörögöt, más modern nyelveket, vagy a humanisztika és társadalomtudományok egyéb válfajait tanulták, a magyarság, a magyar haza, a magyar nyelv, a magyar hősiesség, a magyar küldetés, s a magyarnak megmaradás témája és gondolata mindenütt és mindenkor az elsődleges helyet foglalta el. Ebben a pedagógiai felfogásban a Magyar Haza fogalma szinte az Isten mellé eszményesedett, talán még jobban, mint egykor Horthy-Magyarországon; s a magyar mivolt és magyar nemzeti sors az Isten által kijelölt, megmásíthatatlan rendeltetésként aposztrofálódott. Ezek a túlzások — melyek a trianoni kasztrófa jegyében születtek, egy vesztes világháború hatása alatt teljesedtek ki, és ilyen formán érthetőek és megbocsáthatok voltak, főleg egy sokat rugdalt kisnemzet esetében — természetesen a valóságtól meglehetősen elrugaszkodott magyarságképet oltottak be a menekült ifjúság lelkületébe. Azonban hosszú távon mégis pozitív hatásúak voltak. Részben azért, mert a hazátlanságban felnövekvő magyar ifjúságba igen erős magyar nemzeti érzést ültettek be, mely még sok évtized után, különböző világrészeken is táplálja a ma már középkorban levő egyéneket, sőt még azok idegenben született gyermekeit és unokáikat is. S részben azért, mivel az öt világrész hazátlanságában — a lassan kihaló, s érthetően kevésbé rugalmas idősebb nemzedék mellett — ezek a német és osztrák menekülttáborokban tanult ifjúság tagjai voltak azok, 60
