Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Körmendi Lajos: A kilenc kínzás földjén (Mongóliái útinapló)
maradt egészen a 20. század elejéig. Ekkor kezdődött az erős orosz befolyás, amely rövid kínai fosztogatás után csak tovább erősödött. Jött Szühebátor, jött Csojbalszan, a többit tudjuk az iskolából meg az újságokból. Innen fentről, a repülőből nem látszik, hogy ebben a szerencsétlen, évszázadok óta elnyomott országban már csaknem hetven esztendeje élvezik ama bizonyos forradalom gyümölcseit. Egyesek. Aki nöhör (elvtárs). Végül leszál- lunk Urga városában, azaz mai nevén Ulan-Batorban. Vár minket az írószövetség alelnö- ke, bizonyos Balt nevű férfiú, akinek a neve azonos a magyar balta szóval. Aljosa Vár egy tolmács is, aki enyhén szólva erősen ittas. Szervusz, legyünk jó barátok, mondja. Aljosának hívják, közli. Nem tudtam, hogy Mongóliában is használják ezt az ékes orosz nevet. Talán még a nöhöri időkből maradt rá. Tudom, hogy a mongoloknál él a névtabu, a szülők nevének a kimondása például, de nem hiszem, hogy Aljosát ez motiválta volna tősgyökeres „mongol” nevének megválasztásakor. Robogunk a repülőtérről Ulan-Bator felé. A hegyek, az egész völgy nagyon szép, kár volt ezt a szép tájat elrontani egy ilyen várossal. A jó nyolcszáz kilométer hosszú Tola folyó mellett haladunk, szabályozatlannak, mocsarasnak tűnt már a levegőből is az Orhon eme mellékfolyója. A folyó kissé szénsavas vize fölötti híd bevisz a városba. Randa. A blokkházakon kívül viszont ott húzódnak a barakk- és jurtavárosok, összezsúfolva, ám gondosan körülkerítve, kerítésük motívumokkal díszítve. Ami viszont kőből, betonból épült, az amolyan ruszki stíl. Lekopott, primitív sztálinizmus. Avagy brezsnyevizmus. Ezt kapták szegény mongolok kultúra gyanánt. Viszont ragyog a nap, az ég valószínűtlenül, már-már giccsesen kék. Érezni a nap erejét. Az emberek az utcán esernyőt, táskát, újságot tartanak a fejük fölé. A szállodánk, bizonyos ifjúsági szálló, remek. A farostlemez álmennyezet itt-ott hozzáér a falhoz is, a linóleum sötét színe egész világossá és vidámmá teszi szállásunkat, az ágy meghitten recseg, a szekrényt nehéz lenne zárkózottnak nevezni, mivel ajtaja kellemes nyikorgás kíséretében újra és újra kinyílik, a fürdőszoba bűbájos, itt található az illemhely is, melynek tartályából lehúzás után játékos permet hullik a vendég orcájára, mily kedves, s a kinti meleget milyen jól ellensúlyozza a szobában uralkodó nyers hideg!... Fáradtak vagyunk kissé, de még beszélgetünk kísérőinkkel. Aljosa erőlködve fordít, hamar telelihegi a szobát is kellemes italszaggal, s amikor elmennek a vendégeink, azonnal közli, hogy ő itt fog aludni azon a harmadik ágyon, és most már vegyük elő a házi kisüsti pálinkát! Igyunk addig is, amíg egy órakor visszajön az alelnök, s ebédet ad a tiszteletünkre. Pálinkánk nem volt, így Aljosa beérte a Moszkvában vett dobozos sörrel is, majd amikor az elfogyott, indítványozta, hogy üljünk be az étterembe, annál is inkább, mert már fél három volt mongol idő szerint, s az alelnök sehol. Beültünk tehát ebédelni, ám Aljosa lebeszélt minket az evésről, majd ha jön az alelnök, addig igyunk, mondta, abban is van kalória, rendelt hát háromszor egy deci arhit, amolyan mongol pálinkafélét, meg is itta mind a hármunkét, viszont nekünk kellett kifizetni. Ez az italmennyiség, úgy tűnik, már neki is sok volt, lement a szálloda előterébe és ott oldalra dőlve elaludt. Elég furcsa, sokszínű társaság gyűlt össze a szállodában. Van itt mindenféle ember. A seftelő lengyelektől a kiránduló oroszokig, a Mongolok Titkos Története elkészültének 750. évfordulójára rendezett ünnepségekre érkezett románoktól valami furcsa, kinézetre meglehetősen különc, lélekben alighanem istenkereső németekig sokféle alak keserítette, avagy vidította az étterem szép mongol pincérlányainak az életét. 50
