Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Körmendi Lajos: A kilenc kínzás földjén (Mongóliái útinapló)
A kövi Hamarosan értünk jött a magyar nagykövetség egyik munkatársa. Várt minket a magyar nagykövet. Mi egy tízperces „pofavizitre” számítottunk. Az autó behajtott velünk a főposta melletti nagykövetségre, amit a követségen dolgozók és családtagjaik bizalmasan csak úgy emlegetnek, hogy a „kövi”. Azonnal feltűnt, hogy a kövin a kertész, a portás, a titkárnő egytől egyig orosz. Biztos, hogy a magyar nagykövetségre jöttünk? Megkérdeztem a minket odakísérő munkatársat, hogy ezek még a régi szép KGB-s időkből maradtak rájuk? Szerinte nem, egyszerűen csak nem kaptak magyar munkaerőt. Érdekes, pedig otthon milyen sok a munkanélküli! Talán mégiscsak érdekelne valakit az itteni munka. Meg kéne hirdetni. Szóval, behajtottunk a Béke úton (ez Ulan-Bator főutcája) lévő nagykövetségre, fölballagtunk a nagykövethez, akinek, úgy tűnik, kapóra jöttünk, jól kipanaszkodhatta magát nekünk. A panasz fő oka az, hogy visszahívták. Nem lesz tovább nagykövet. Ez pedig elegendő ok arra, hogy valaki meglehetősen durcás legyen. Nem érti, miért hivják vissza, ugyanakkor minden mondatából ömlik a nyakunkba a bolsevizmus. A rendszer masszív bástyája és persze haszonélvezője volt 1953 óta, most is dollárban kapta a fizetését, jól jön az így nyugdíj előtt, közben az is kitetszik, hogy meglehetősen keveset tud Mongóliáról, lenézi, megveti a mongolokat, nem érti a nyelvüket, egész itteni létét tulajdonképpen száműzetésnek tekinti, csak hát ugye a dollár miatt mégis megéri . . . Nem érti, miért nem alkalmas ő továbbra is nagykövetnek, miért lesz jobb az utódja, akiről egyébként ő maga mondja el, hogy kiválóan beszél mongolul, szeret Mongóliában lenni, jól ismerik őt a keleti országban, fiatal, ambiciózus ember. Aztán az aranymetál színű Toyotáról beszél, amit, sajnos, eladott otthon, na nem baj, majd vesz jobbat! Végül a hazai viszonyokról érdeklődött, mi újság odahaza, főleg gazdaságilag, biztonságban lesz a pénze, ha magyar bankba teszi, nem, nem, inkább nyugati bankban helyezi le, biztos, ami biztos. Aztán afelől érdeklődött, hogy lehet befektetni jól kemény valutát? Nem tudtunk neki tanácsot adni, nekünk még sohasem volt ilyen gondunk, az évi ötven dolláros keretünk aligha késztet minket efféle meditációra. Beszélgetés közben, megjegyzem, igen tiszteletlenül, hatszor elaludtam, hét óra időkülönbség van Magyarország és Mongólia között, mit tegyek, még nem álltam át. Este tízkor (mongol idő szerint) mentünk vissza a szállodába, ahol nincs meleg víz a fürdőszobában, a szobában viszont van hideg, fázunk, talán az álmosságtól is, nosztalgiával gondolunk a nappali fényáradatra, az erős napsugarakra, a melegre, melyben mégsem izzadunk meg, mert a levegőnek nincs semmi páratartalma, a holnapi napban reménykedve gondolunk a már-már giccsesen kék mongol égre, s elzuhanunk az ágyban. Sárkánygyíkok Reggel jött Aljosa, elmentünk az Állami Központi Múzeumba. Az idő elromlott, hűvös volt, esett az eső, jó volt bemenni a múzeum melegébe. Vetettünk néhány felszinesen érdeklődő pillantást az ásványokra, a növényekre, már több figyelmet kaptak az állatok, főleg a pézsmaszarvas, a rénszarvas, a vadteve, a vadszamár, a vadjuh, a hópárduc, a pusztai róka, a sasok, keselyűk, a medve, akarom mondani embervad (így nevezik a mongolok a névtabu miatt), pusztai kutya (farkas), hosszú féreg (kígyó).. . Aljosa egyre jobban siettetett minket. Az őslénytani gyűjteményt is elintézte volna egyetlen perc alatt, de hát mikor lát a magyar ennyi sárkánygyíkot egy csomóban? A legnagyobb van vagy öt méter magas és vagy tíz méter hosszú. Egy másik sárkánynak kacsára emlékeztető csőre van, egy harmadiknak mintha szarva lenne. Érdekes társaság, de megnyugtató, hogy most találkozunk velük, miután kiásták őket a Góbi sivatagból, s nem sok-sok millió évvel ezelőtt. Az ember történetével foglalkozó múzeumi rész a kőkorszak után a hunokat, a hunok emlékeit mutatja be, egyebek között egy valamivel Krisztus után halomsírba temetett fejedelem tárgyait. Aztán következnek a türkök, s az ő rovásírásos emlékeik, 51
