Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Szávai Géza: Aréna VIII. Mondatok (regénye)
Bizonyára előbbinek — nem esztétikai, hanem mennyiségi meghatározottságú — „különössége” miatt. Kutya volt a szomszédságban dögivei, pulykakakas csak egy. Ennek különösségét a versike is kihangsúlyozta: „szebb a páva, mint a pulyka/szebb, szebb, szebb!” Ingerelte a pulykakakast a mondóka, de az az igazság, hogy engem is izgatott. Mert pávát nem láttam, s szerettem volna eldönteni, igaz-e, amit a versike közöl. Ha a két lényt hasonlósági viszonyba állítja, akkor a páva nyilván olyanszerű, mint a pulyka, de hogy az utóbbi el ne higgye magát, mindegyre figyelmeztetjük, hogy azért a páva mégiscsak szebb. De a páva fogalmához képzeletemnek — nálunkfelé: képzeletünknek — egyetlen, a köznyelv, azaz a gyermekköltészet által szavatolt fogódzója volt. Tudatunkban a páva cicomá- sabb-színesebb pulykakakas-szerűségként szerepelt. A pulyka e kettős minőségében any- nyira ingadozhatott, hogy elképzelhető volt — a gyermek mindig mindent elképzel — ha „kék mezőben, zöld mezőben sétálgat” egy páva, akkor a virágos, színes mező hátterébe olvad a cicomája, s messziről egyszerűen pulykának látszik . . . S miután végre valóságos pávát is láttam — állatkertben —, az addig elképzelhetetlen különbségek tudatosítása ellenére is, számomra a kettő egy maradt, azaz külön-külön az egy: kettő. Elválaszthatatlanul. Ezért nekem ez a sor: „Fölszállott a páva a vármegye házra” se képzelhető el pulyka nélkül. A sok szegény legénynek szabadulására fölszálló szép pávamadár — szerintem — egy pöffeszkedő pulykakakast taszított le a gőgösen, nyomasztóan terpeszkedő vármegyeházról ... S nemcsak a képzeletem, a költő szándéka szerint is igazam van.) * Regényben, prózában, prózai életműben a több zárba illő kulcsmondatok rejtőzködőbbek (mint például a költészetben). Nem jegyezzük meg talán őket, nem tudjuk szó szerint idézni, de bennünk lüktetnek, továbbítják a mű szívverését. Az igazi nagy író számára az alkotás, az írás összetett művelet: ezernyi apró elem (mondat) megszerkesztése éppolyan műgond, mint a regényszerkezet építése — és egyszerre, egyidejűén az! „Az író hallgasson, ha nincsen semmi mondanivalója” — vallja Ottlik. S hozzáteszi: „Ez nem olyan egyszerű követelmény, mint hangzik. Végtére is (. . .) közlésvágy mozgatja.” Leírni mindent. „Mit lehet ebben kifogásolni?” — kérdezi Ottlik. Válasza: „csupán az, hogy ez olyanszerű eljárás, mintha valaki, aki megtanult szorozni-osztani, harminc éven át különböző szorzásokat és osztásokat végezne el, és közölné a — helyes, igaz — eredményeket könyv alakban. Hát még ha hatványozni és gyököt vonni is megtanult, netán differenciálni és integrálni: micsoda orgiákat rendezne az öncélú műveletvégzésekből! A matematikus, ha elkészített egy szerszámot, sohasem használja többé, eldobja: amit megtart, az a szerszám elkészítési módja, amivel célt ért — az algoritmus.” Egy regény épületén is így illik — így érdemes — dolgozni. Mondatokig menően. Odáig menően-merészkedően, ahol a mondat már nem egy (valami). Ahol már több. Akik erről (ebben a században) a legtöbbet tudtak, azok között előkelő helye van Ottlik Gézának, aki hetvenéves koráig csupán négy könyvet publikált. Ezek közül az egyik regény, nagyregény: Iskola a határon. Erről a regényről több kötetre rúgó elemzést, vélekedést írtak. Engem a hozzá vezető módszer, a regényíró útja érdekel. Aki a szavakon, mondatokon való töprengéssel kezdte a pályáját. A „hogyan kell mondatokat írni” kérdésével. Egyik korai olvasmányélményére, Gide regényére, A Vatikán pincéire emlékezve írja: „Elbűvölt már az első három-négy mondatával. Pontosság, tömörség, az elbeszélés tempója, lendület és biztonság, érzékletesség és szigorú objektivitás egyszerre: ez új volt nekem. Talán még ma is fejből tudom idézni azt a regényindítást. Ellentétben például a fizikai egységek CGS-táblázatával, vagy a Mendelejev-félével. Olyan mondatokat kell írni, úgy látszik, gondoltam, amiket az ember első olvasásra megjegyez, és soha el nem felejt.” Saját akkori mondatait a fiatal író nem minősíti ilyeneknek. Egyik korai novellájáról 85
