Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Szávai Géza: Aréna VIII. Mondatok (regénye)
mégis megjegyzi Ottlik Géza: „Egy mondatára (. . .) emlékeztem évekkel később, és elloptam magamtól.” Fentiek alapján csoda, ha felkeltette kíváncsiságomat az a bizonyos mondat? * „Ahol a hatalmas híd nekifut a hegynek, s a városi villamos sínpárjai rémülten térnek jobbra-balra, a rakpart fölött, az úttest alatt parányi műkert lapul, parányi patakkal, sziklakövekkel, tóval.” Ez az az emlékezetes mondat. Ottlik korai novellájából, az Elhagyott hősnőből való. De onnan kiragadva, így önmagában is emlékezetes. S amúgy: benne az egész írás. A mondat másik része: idill. Akár a novellában megragadott pillanatok, hangulatok. De a mondat — itt általam kiemelt — első része szétzilálja az idillt, még mielőtt — vagy: miközben — rögzíti. Sorsszerűséget visz bele. A „nincs továbbnak” milyen megfogalmazása! S micsoda erővel zúg a kiemelt félmondat: a híd megtorpan benne, a sínek cérnaszálként „viselkednek” (amelyeket elhullattak, magukra hagytak a párkák). „Másfél év sem telt bele, s Melitától, Emmitől, Bernát Pistától minden zaj és minden ok nélkül elváltam, mintha valami ismeretlen mértan törvényének engedelmeskednék” — idézek egy másik mondatot ugyanebből a novellából. Hogy jelezzem: ez ismeretlen mértant „ábrázolja” a történet, ennek a mértannak a törvényeivel alkot, fogalmaz mondatot az író. Azaz: már a mondat fogalmazza a törvényt. Az igazi művészet törvényei szerint, melyben egy: legalább kettő; melyben a moccanatlan híd fut és megtorpan, a biztonságosan mozdulatlan sinpárok rémülten szétszaladnak . . . Ennek a mondatnak felét „lopja el magától” Ottlik — később; egy kétoldalas karcolatot (Tabáni reggeli) indít vele. így: „Ahol a nagy híd nekifut a hegynek, s a városi villamos sínpárjai ijedten térnek jobbra-balra”, a püspök felemelt kőkarja alatt az autóbusz is új lélegzetet vesz a hegyi út kaptatójához, asztmásán átkapcsol, s egy pillanatra kinézünk az ablakán.” Az általam ismét kiemelt félmondatot itt már idézőjelben használja az író, jelezve a „lopás” tényét. De ezzel a lopással, az életművön belül egyetlen ismétléssel az emlékezetes mondatok születésének és működésének mechanizmusába pillanthatunk. A súlyos, komor kezdés után itt komikusra vált a mondat. (A püspök karja alatt autóbusz, mely asztmásán kapcsol. ..) S tényleg: „mulatságos” történet következik. Az autóbusz ablakán kinézve: „Üres teret látunk.” Kávéház állt ott valamikor. Mikor még állt, egy reggel kisszerű vidéki rokont cipeltek be oda a történet szereplői (két diák). Aki sokallta a két hígtojás árát. „Rablók”, kiáltja a pincéreknek, borzasztóan méltatlankodik, patáliát csap. Hogy lecsillapítsa, unokaöccse ráhagyja, hogy igaza van, és megígéri: közbenjár Kovácsovszky Öméltóságánál (aki különben a vicces kedvű diák egyik tanára), hogy a kávéházat tüntesse el a föld színéről. . . Évek múltán a szereplők átmennek a téren. A kávéházat közben lebontották. „A miatt a dolog miatt...” — közük a hiszékeny nagybácsival. . . Vicc, csattanóval? Lehetne, de nem az. Nem engedi azzá válni az idézett első mondattal leütött hang, mely kitart e befejezésig: „ ... inkább elszomorodtunk”. A részben „lopott”, ismételt kezdőmondat a groteszk, a tragikomikus körébe vonja, s ugyanilyenné teszi a — magában talán mulatságos? — történetet. Mely azokból az időkből való, mikor a szabadjára engedett kisszerű ösztönök, érdekek hihetetlen pusztítása történelmi dimenziókban kezdett fenyegetővé válni. Ez a még szinte komikus „kezdet” van benne a karcolatban. Az ijedt villamossínekről írt emlékezetes mondatok és ugyanolyan emlékezetes „prózák” (melyekben találkoztam velük) olvastán egyre fontosabb volt számomra: hol bukkan föl még Ottliknál a villamos? 86
