Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Márkus Béla: A vadszeder útján (Esszé Pintér Lajos esszékötetéről)
is nevezheti: „egymástól távol eső pontjainál kell átfogni a világot, a terhet, ha valamiképp föl akarjuk emelni.” Úgy véli, a Bartók-modell leírható a legtudatosabb vállalás és a legtudatosabb tagadás egységeként, bátorságaként is. Ezért óv: ne tegyük egyik ízlést se egyeduralkodóvá, egyedül üdvözítővé, ne szegényítsük önmagunkat. Emlékeztet, hogy a költészetben az egyik szélsőség — a vátesztudat, a biedermeier, a túlfűtött személyesség, az eszmeiség kultusza — kijelöli a másik kultusz — a tárgyiasság, az esztétizálás — határvonalait is. Igazából csak eddig jut el. E regisztrálásig. Annak belátásáig, hogy a végleteket el kell utasítania. Ezzel azonban még nem tartja egyforma jelentőségűeknek, nem egyenrangúsítja a sokféleképpen elnevezett — de e sokféleségben is ellentétpárokba rendezett — költészettípusokat. A felosztások szembe állítják egymással például — A magyar vers útjának Németh Lászlója nyomán — a gyökértelen européerkedő, illetve az időszerűtlenné vált parasztkodó költőt; a metropolitizmus, illetve a provincializmus, a modernség, illetve a népiség megszólaltatok; az avantgárd, illetve a hagyományos, a közvetlen célt és üzenetet tagadó, illetve az ezeket vállaló, hirdető lírát; aztán az egyik oldalra a „látomásos”-nak, a másikra a „realistább”-nak, végül a formalistának, illetve a realistának jelzett irodalom kerül. Legeslegvégül eljut a csoportosítás Jeszenyin kétpólusú elméletének egyetértő ismertetéséig. Hogy egyfelől van a költészet, másfelől viszont van az újság; az előbbi „a szó kultúrája, vagyis képszerűség, a nyelv tisztasága, harmónia, eszmék”, ellenben az utóbbi „barbár beszéd, kép-telenség, aritmia, s eszmék helyett közhelyek”. A vadszeder útjának javarésze eszerint gondolkodik a mai líráról. Számításba se igen véve azokat a jóval Jeszenyin előtt hangoztatott igényeket, hogy például a költészet beszéde legyen minél közönségesebb, ha úgy tetszik, faragatlanabb — barbár — beszéd; hogy a közhelyek, szólamok, kifakult szóvirágok sűrű használatával mutasson rá a megmerevedett, kiüresedett, elkoptatott nyelvi konvenciókra; aztán, hogy törekedjék a képtelenségre, az antimetaforikusság szellemében. Végül: legyen aritmiás, szabálytalan — különösképpen abban, hogy nem tesz különbséget az egymástól eltérő közlésformák között. A „költészet” és az „újság” között sem. Az avantgárdok, a dadák és a többiek, Jeszenyin kortársai, a harmónia helyett a nyugtalanításra törőek, a grammatikai egységek lebontói, a nyelvi alakzatok széttördelői mint valami újklasszicista óhajtásra tekinthettek volna azokra az intelmekre, hogy csak a nyelvében, gondolatrendszerében és példázatában „ép, sértetlen, metszetlen szövegre” bízható írói üzenet, és hogy a költészet szavunkat lehet úgy is értelmezni: „po—etika”, jelezvén a verstani, poétikai és az etikai-erkölcsi mozzanatok együtthatását, egyforma fontosságát, s hogy ezek „egymástól szétválaszthatatlanok”. A tiszta, ép, sértetlen szöveg, a harmónia eszménye morális implikációkkal társulva okkal idézi fel Pintér Lajos gondolkodásában a magyar költészet sok évszázados hagyományait. Ám hogy irodalom és erkölcs szétválaszthatatlansága ma is „élő elméleti és gyakorlati tétel” volna, ezt még teóriákhoz tompított, politikai követelésekhez és határozatokhoz, ideológiai állásfoglalásokhoz idomított elmével sem lehetne komolyan állítani. Különösen neki nem, akire a tételes látás doktrinérsége, a szemellenző-viselés annyira nem jellemző. A bár oly jó szándékú, nemes elfogultság bizonyosan spekuláció eredménye: az írót nem erkölcsi fenoménként, nem példaemberként szerepeltető, vagyis a túlzásoktól itt is tartózkodó tétel más elvek ellenében fogalmazódhatott meg. A kötet írásai meg is neveznek két elvet. Az egyik Lukács György téziséből indul ki: az emberiségre tekintve elhanyagolhatónak fogja fel az emberi vonatkozások konkrét formáit, az emberiség konkrét kötöttségeit és kötelezettségeit, s ezért magáról az emberről „sápadt, elvont, vértelen koncepciót” alakít ki. Ez a sápadt, vértelen, elvont ember — teszi hozzá Pintér Lajos — a lírának is „újkori hőse” lett. A másik vélemény Németh Lászlóé, ugyanezt a koncepciót írja: az emberiségbe, univerzumba vágyó szellem „spekulálni kezd, elhullat, föltáratlanul hagy mindent, ami körülveszi”. A vadszeder útján lényegében hasonló jegyek alapján mond ítéletet az avantgárdról; az emberiség közösségéhez kapcsoló, az egyéntől, a nemzetiségtől és a nemzettől viszont elszigetelő irányzatot látva benne. Más helyeken még egyértelműbb és leplezetlenebb a 78
