Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Márkus Béla: A vadszeder útján (Esszé Pintér Lajos esszékötetéről)
rosszalló vélemény: a történelemtől és a társadalomtól elforduló irodalom elszürküléséről, nyelvi és szemléleti elszegényedéséről beszél; jellegzetes művészi típusnak látja a „kötelmeiről megfeledkező” embert. Amikor, végül, közös nevezőre hozza az avantgárdot és a formalizmust, egyrészt a hagyománytagadásukban, másrészt a közvetett, „mondhatni formális” társadalmiasságukban ragadva meg a lényegi azonosságukat, akkor az egymással szembeállított költészettípusok értékelésében, minősítő megítélésében kétségkívül a szélső pontokig-partokig jut el. Az européerkedőnek, a metropolitizmus-formalizmus-avantgárdizmus köreibe tartozónak ítélt költészeteket nem önértékeik miatt tárgyalja. Mintha csak annyira érdemesítené őket figyelemre, amennyire képesek leszámolni önmagukkal, feladni sajátszerűségeiket, megkülönböztető jegyeiket. Vagyis mintha azon a bizonyos hídon csak az egyik irányba — a modernségtől a hagyomány felé — vezetne út; a másik, az ellenkező irányú — a hagyományostól a modern felé tartó — utat nem volna szükséges épp ennyire sűrűn ajánlania. Lehetetlen pedig, hogy Pintér Lajos ne találkozott volna — ha máshol nem, szerkesztői munkakörében — a líra megújításának, a hagyományos költői eszközök felfrissítésének és kibővítésének igényével. Hivatkozásai, példái azonban nem hozzák elő az idejétmúltan verselgetőt, a búját-bánatát érzelmesen elpanaszoló fűzfapoétát. A költészet istállójában — a kép tőle való — sok költőt, „bárki művészt” lát, egyetlen egyet sem azonban, akit konvencionális verseléséért, annál többet, akit könyöklése, hajbókolása, ügyeskedése, tülekedése miatt feddhet meg. Emitt viszont megró, még utólag is: túlzónak nevezi például — Gion Nándorról szólván — az Új Symposion-nemzedék kiinduló elemzését a jugoszláviai magyar élet s irodalom provinciális voltáról, és túlzó volt szerinte a válaszuk is: „az avantgárd talaján állva, a teljes tagadás”. Önmagában egyáltalán nem feltűnő ez az elmarasztalás. Nagy egyetértéssel lehetne megerősíteni még azt az értékelést is, hogy a symposionisták a „mindent tagadás programját meghaladva” fokozatosan birtokba vették történelmüket, szellemi örökségüket. Sokakéval egyezik ez a vélekedés, Gionék, Tolnai Ottóék munkásságában többen megfigyeltek bizonyos klasszicizálódást, érlelődést. Mégis, a lehiggadási folyamatot üdvözlő Pintér Lajos ellentmondásba keveredik itt — nem másokkal, de önmagával. Arra az általa hangoztatott eszményre cáfol rá, amely a legtudatosabb tagadás programja mellé a legtu- datosabb vállalásét állította, s a kettő egységének, bátorságának a „bartóki modell” nevet adta. Vagy ez a modell működésképtelen tehát, vagy a leírása volt téves, pontatlan. Tény, hogy a kötet más helyei is a kitartó tagadás merészsége helyett a meghaladás, az „áthasonu- lás”, a „szintéziskeresés”, az „önkorrekció” képességét méltányolják. Az olyan „szélsőségesebb kísérletező”-nek, mint Tolnainak a költészete is ezen képessége miatt lesz példa: árulkodó azonban a szóhasználat, hogy már nem a bartóki modellre, csak a „bartóki módozat”-ra. Az eltérő fogalmak alighanem Pintér Lajos önkorrekciójának tanúsítói. Jelzői egyúttal annak, hogy kevés az esély mind a bartóki modell, mind a bartóki törvény — szélső pontjainál fogni át a világot — betöltésére. E szélsőségek között Pintér Lajos jó ha középúton van; mindig az nyilvánvalóbb, amit vállal, s nem, amit tagad. Eltökélt ugyan az elrugaszkodás szándéka s akarata, ám olyan erősen megvetette a lábát az egyik parton, hogy ez hátráltatja a lendületvételben. Bár a prózakötet úgy épül fel, hogy a dátumozatlan írások sorrendje azt a benyomást kelti, mintha előre haladva a szerzőnek egyre kisebb ellenállást kellene legyőznie a másik part eléréséhez — a hídszerep betöltése mégsem sikerülhet neki. Helyzetérzékelése alighanem pontosabb, önértékelése reálisabb, amikor valamivel alább hagyja, és az útkeresés „kettős csapdájá”-t hangsúlyozza. Egybevág ez a jellemzés az önkommentárjaival, a költészetére tett megjegyzéseivel. Több helyütt tünteti föl úgy a verseit, mint valamely megíratlan drámából kiszakadt monológok, töredékek sorát, művészetében tehát az „önértelmezés folyamatos drámája zajlik”. Bírálói — panaszolja — épp ezt az „öninterpretációs készséget” nem vették észre. Prózai írásai, tanulmányai javarészén is átsüt e folyamatos dráma heve; hajlamos azonban arra is, hogy magát tüzelje. A szeretettel megidézett Király Istvántól nem tanulta el, 79
