Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Márkus Béla: A vadszeder útján (Esszé Pintér Lajos esszékötetéről)
Márkus Béla A vadszeder útján (Esszé Pintér Lajos esszékötetéről) L ~m.idszerep” vagy „kettős csapda?”) Pintér Lajos első prózakötete, A vadszenaplók és jegyzetek, esszék és kritikák, műelemzések és emlékezések vegyes gyűjteménye, benne egy olyan interjúval, amely a négy verses könyve — Fehéringes folyók (1975), Zsiványok arca (1979), Európai diákdal (1981), Didergő ünnep (1984) — után mintegy a pálya első összegzése. Magyarság és európaiság, hagyomány és modernség mibenlétén és kölcsönhatásain töpreng; a beszélgetőtárs, Görömbei András legnagyobb kérdésére — „Milyen szerepet tulajdonítasz az irodalomnak, mi szerinted az írás értelme?” — adott rövid válaszát az interjú élére rakja, címbe emeli: „Utolsó esély a vers”. Ez a megjelölés nem annyira a tartalomra, mint inkább a stílusra utal; az egész kötet szemléletét jellemzi, hiányaival és hangsúlyaival egyaránt. Bővítményeket kívánna a címbéli kijelentés. Ha nincs határozott névelő, lebeg a jelzős szerkezet; egyértelmű vonzat nélkül bizonytalan a névszói állítmány szerepe. Mire döntő lehetőség a vers; minek az elhárítására vagy minek a megnyerésére? Miért a versé, s miért nem a kérdés fogalmazta irodalomé, írásé a végső szó? És mi ez a végletesség, mi ez a nyomatékos hangsúly: mintha a szándékolt — költői — homályban az utolsó esély elmulasztásának bűntudata is ott gomolyogna. Elszakad valóságos közegétől a vers, leng, lebeg, látomásszerűen mutatkozik, misztifikálódik. Költő s költészet jelentőségének megnövelésére, szerepének eltúlzására megvan Pintér Lajos hajlama. Egyhelyütt a versíró embert mondja a legerősebbnek, másutt az író hatalmát ecseteli, a harmadik helyen arra ragadtatja magát, hogy a saját fejfájását a „világ célkeresztjén” való függésével indokolja. Petőfi, Ady, Radnóti és József Attila a példái annak, hogy ki lehet tisztán lépni minden csapdából, ütközetből, a világ sarából, „bemocs- kolatlan a zászló és az ing”; Nagy László versei viszont a kőkemény erkölcs teremtőiként jelöltetnek meg. Miközben a költészetnek hatalmat tulajdonít, üzenetet bíz rá, közvetlen hasznát, célját feltételezve, és hiszi tán még azt is (ezért idézi Lukács Györgyöt), hogy felelősségtudata és szociális érzékenysége, történelemhez és társadalomhoz való kötődése révén az író „a kifejlődő öntudat munkása” — aközben számot vet azokkal a törekvésekkel is, amelyek újraértelmezik a költői szerepet és a nyelvhasználatot, s mint valami homokzsáktól, igyekeznek megszabadulni a közlés, az üzenet terhétől. A kétféle költészeteszmény partjai között nem a távolodás, hanem az átívelés lehetőségeit kutatva Pintér Lajos szívesen látja magát — övé a kifejezés — „hídszerepében, a különböző elképzelések „összeegyeztető- je”-ként. A vadszeder útján értelmezhető az örökölt hajlam gyengítésére s az új fogékonyságok kifejlesztésére tett egyidejű kísérletként is — a kötet küzdelem tere, ahol önnön beidegződései ellenében frissebb felfogásoknak enged, idegen vonzalmak csábításainak teszi ki magát. A „hídszerep” igényében is nagyralátó: nem adja alább a klasszikusok példájánál. Lassan tudatosul benne, hogy amit maga elé állított, amit követ, azt bartóki törvénynek (, ,9) dér útján 77
