Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Tüskés Tibor: Egy „világpolgár” emlékirata (Fejtő Ferenc: Budapesttől Párizsig)

ról van szó.) Az önvallomás, a confessio felold, a vallomástevőre is, az olvasóra is katartikus hatású. De mit tegyen az író, ha igaztalan vádak, rágalmak érik, és nincs módja védekezni? Az igaztalan vádak alapján kimondott elmarasztaló ítélet és büntetés is gyötrelmes. De talán még gyötrelmesebb, ha az író szabadlábon van, Franciaországban él, de nem tud védekezni a magyarországi rágalmak ellen. Már pedig mondták Fejtőt opportunistának, renegátnak, osztályellenségnek, árulónak, József Attila rossz szellemének, aki viszályt szított a költő és a párt között.

Fejtő élete nem az egyszer megtalált „igazság” folytonos újramondása, pályája nem egyenes vonalú ív, munkássága nem a módosulást, a megújulást, a változást kizáró állandóság. Fejtő vállalja a jelzőt: „ellentmondásos lény voltam”. Sokféle hitet vallott, rajongott és kiábrándult, lelkesedett és csalódott. Átalakulásai és átváltozásai: magyarországi zsidónak született, fiatalon szakít a zsidósággal, megkeresztelkedik, aztán kiábrándul az egyházból, ezt követően megtér a marxizmushoz, bekapcsolódik a kommunisták vezette munkás- mozgalomba, de a szovjet típusú szocializmussal kapcsolatban is csalódás éri, embertelensége és dogmatizmusa megdöbbenti és felháborítja, ezért szakít a kommunista párttal, és csatlakozik a szociáldemokrata párthoz, s azonosítja magát annak programjával. Megtalált és megőrzött, tartósnak és megbízhatónak látszó eszményei: a humanizmus, a demokrácia, a liberalizmus. Már egy korai, 1938-as napló jegyzetében így jellemzi önmagát: „Vita Á.-val. Opportunizmussal vádol. Nem hiszem, hogy opportunista volnék, mondom. Inkább antikomformista vagyok, pártatlan, tárgyilagos, ellenzéki. A polgárok között forradalmár, a kommunisták között polgár. Nem átallottam magasztalni magam: az igazság fáradhatatlan kutatója vagyok. Fanatikus a türelmesek között, marxista a l’art pour Tart hívei között. Egyszóval nagyon is hajlok az ellentmondásra és az eretnekségre.” Ezeket a jelzőket könyvében később — az 1960-as izraeli utazás alkalmával — megismétli: „Jómagam eretnek vagyok, olyan kételkedő zsidó-keresztény, aki nem érzéketlen a pogányság varázsával szemben ...” Politikusaikat, de elhárítja az érvelést, mely szerint a cél szentesíti az eszközt. Szkeptikus, racionális gondolkodó, de lelkiséget, morális törvényeket kíván: „az volt a véleményem, és ma is az, hogy a spiritualitás nélküli, erkölcsi alapot nélkülöző társadalmak demoralizálódnak és romlásnak indulnak, fölbomlanak.” Liberális szocialista, aki hazát és nyelvet cserélt, de kultúrát nem teljesen. A fanatizmus, az elfogultság, az előítélet, az erőszak, a fekete és a vörös totalitárius rendszerek ellensége, a szabadság, a demokrácia, az erkölcsi rend híve. így sommázza gondolatait: „Könyvem egyik fő mondanivalója, hogy az ember, akár zsidó, akár nem, általában csak az istenhit és valamilyen bálvány — a nemzet, a fajta, az osztály, az önmaga imádása — között választhat, s a bálványimádás elkerülhetetlen következménye: az erőszak, türelmetlenség, háborúság.”

Fejtő Ferenc emlékirata jelentős hozzájárulás ahhoz, hogy századunk magyar történelmének és társadalmának néhány fontos kérdésében tisztábban láthassunk. Ezek a kérdések: az asszimiláció, az antiszemitizmus és annak ellenpólusa: „a zsidók saját közösségi kapcsolataiknak megerősítése” (amit jobb szó híján szemitizmusnak szoktak nevezni), a messianizmus, a kommunizmus és a zsidóság kapcsolata. Aki e kérdésekről szólni akar, nem hagyhatja figyelmen kívül Fejtő Ferenc tanúságtételét. S nem hagyhatja figyelmen kívül Fejtő Ferenc legfontosabb, legrokonszenvesebb intését sem, amit a könyv egyik helyén csupán zárójelben említ meg, de alighanem legelgondolkoztatóbb üzenete: „de itt sem szabad általánosítani.”

76