Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Tarján Tamás: „Lehet, hogy mindig sötétbe nézek…?” (Beszélgetés Kiss Jenővel)
Kiss Jenő” olvashatná föl a szemelvényt. Nos, a filmben én például semmi esetre sem lehettem benne. — Továbbra is izgat az átváltozókészség, a különleges szerepempátia. Egyáltalán, nehéz eldönteni: 181 centiméter magas sportember vagy kissé görnyedt, mackós férfi vagy-e? Kefefri- zurás örökfiatal, vagy kopaszodó kortalan? Lefegyverző bohém, gonoszkodó mókamester, vagy félénkségre is hajlamos meditáló? — Ajaj . . . erre talán nem is lehet válaszolni. A termet, a hangszín, az eszközrendszer a kiválasztódás révén lesz a színészé. Magyarán a tehetsége részeként kapja. És ez a meghatározó. Irtózom a szorgalomtól, a trenírozó nagyotakarástól, attól, ami — akár komédiában, akár tragédiában — nem természetszerűen és a színészre jellemzően fakad. Máig nem felejtem, hogyan játszotta egy görcsönyi műkedvelő előadásban Kaposi Lali és Németh Jenci a Mágnás Miska Pixi és Mixi grófját! Micsoda magától értetődő módon és pazarul tudott az a két falusi ember ütődött arisztokrata lenni! Mintha a földből sarjadt volna a tehetségük. Édesanyám is minden iskolázottság nélkül hozta magával énekesi tehetségét. (Itt mondom el, hogy Csömörébe a nagyapám alakjából is belevittem valamit.) — Hogyan alakult a kecskeméti sorsod? — Amikor ideérkeztünk, a „főrendezők korába” csöppentünk bele. Ez volt az a pár év, amikor négy-öt félreállított, aktív, vagy ugrásra kész főrendező volt a színháznál, és sűrűn váltogatták egymást. Egyikük törekvéseinek sem lehetett kifutása. A híres-hírhedt Jancsó —Hernádi—Gyurkó korszak úgy vette kezdetét, hogy midőn az illetékes elvtárs tájékoztatta a társulatot: nem jönnek —, Jancsóék épp abban a pillanatban léptek be az épületbe a kiskapun. Én nem értettem, miért kellene tőlük félni, miért kellene pánikszerűen elszerződni? Csináltak, csináltunk is egy-két olyan előadást, amelyet ma sem kellene szégyellni. Lendvairól a második évadban már egyértelműen kiderült, hogy az ő legszűkebb érdekeit szolgáló, elfogult és elhibázott, művészileg és erkölcsileg gyarló „magánszínházat” erőltet. Kapóra jött — nagy összeveszésünk után — Verebes István segítőkészsége. Ő úgy „közvetített ki” a Radnótinak, Bálint Andráséknak, hogy korábban már hívott a kabaréiba is. Kedves helyem Budapesten a Játékszín, Berényi Gábor színháza is. Tulajdonképp Berényi feleségének, Sziklay Erika énekművésznőnek tetszett meg egy alakításom, (Bulgakov: Bíborsziget) ő tett bogarat a férje fülébe, hogy keressenek nekem munkát. — Sokan tudni vélik, hogy azt hangoztattad volna: mivel a kecskeméti színház téged elüldözött, csak igazgatónak lennél hajlandó visszatérni. — Ezt mondtam volna...? Néhányan, tudom, szívesen lámának igazgatónak. Föl kellene mérni a körülményeket, a lehetőségeket. Aligha felelnék meg, mert esetleg még „eladnám” egy poénért a színházat, amilyen én vagyok! Magamat is alig tudom kordában tartani, bár egy-két megdöbbentő esettől eltekintve vigyázok a renomémra. A borivást, a feketekávézást a gyomrom nem engedi, lehetőleg ritkán és lehetőleg nem túl sokat cigarettázom. A jó tömény italnak nem vagyok ellensége. — A premierek izgalmát hogy éled meg? — A próbák energiavesztesége, fegyelemkényszere után a premier a gyomorsav-túlten- gés ideje. Volt már rosszullétem is. Néha belegondolok, megérte-e? Kecskeméten ember- szabású otthonban, környezetben lakunk, szeretünk itt lenni — de ezenkívül egzisztenciálisan semmire se vittük. Amikor belevágtunk az építkezésbe, az egész család mint őrülteket átkozott minket (ma már örülnek, hogy még akkor volt bátorságunk nekikezdeni, végigcsinálni). A szülők anyagi segítségének injekciói nélkül megbénultunk volna, és ma öt centiméterrel sem lennénk a létminimum fölött. Nyerni sohasem nyertünk semmit, ezért is jártunk örömtáncot, amikor a fiunk, Gergic Ausztriában kifogott egy 1000 schillinges sorsjegyet. Semmi kivetnivalót nem találok abban, ha egy színész mondjuk kocsmát nyit. Jó, ne ő álljon a pult mögött — de valamiből meg kell élnie, mert különben mindig csak azt hallja, hogy ő túl sokba kerül az államnak, és nem „produktív”! — Vannak kollégáid, akiket nem szeretsz? 63
