Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Tarján Tamás: „Lehet, hogy mindig sötétbe nézek…?” (Beszélgetés Kiss Jenővel)
— Vannak? — Hirtelen nem jut eszembe, ki mindenkit nem szeretek. Nagyon nem szeretem azt az ostobaságot, hogy „A színházban legfontosabb a színész”. Ez marhaság, amin mindenki megsértődik. Zsani néni, Mosó Ica, Kanizsai Laci, Szivi, Tumbász úr — azok a kiváló színházi emberek, akikkel eddigi pályánkon találkoztunk, azok, akik a színészt és az előadást kiszolgálják, semmivel sem kevésbé fontosak. Aki a színészt és a színpadot segíti, sose lesz aljas, legföljebb alkoholista. Viszont egy színész „három családot tart el”, mert az ő családján kívül belőle és általa él két másik színházi alkalmazott — akik nélkül a színész lenne tehetetlen. Csak azt ne kelljen hallanom az irodistáktól, hogy „én is tudnám úgy emelgetni meg kapkodni a lábamat, mint ez!” — Vannak színházi aforizmáid, bölcsességeid? — Én találtam-e ki őket, vagy más? Tessék: Pesten rengeteg vidéki színész van! És vidéken sok „fővárosi”. Csak addig legyen főrendező valaki, amíg főrendezői formában van. A színészekhez korán jön el a nagy kaszás. Pedig nem mindenki pótolható. — Kissé hűvös, távolságtartó, ironikus játékstílusod . . . — Ugyan! Átélős színész vagyok, nagyon bele tudom élni magam a szerepbe! — ... szóval nem hűvös, nem távolságtartó, de ironikus játékstílusod, sajátos hanghordozásod, enyhén groteszk mozgáskultúrád nagyon alkalmas arra, hogy karikirozz, parodizálj valakit, viszont téged is jól lehet parodizálni. Vedd a szeretet jelének, hogy mi otthon a családban néha el szoktuk ügyetlenkedni: ebben és ebben a helyzetben most azt mondaná Kiss Jenő . . . most így csinálná Kiss Jenő... Talán az a néhány csípős szellemesség is följogosít erre, amit tőled kaptunk. Rólam például egyszer megállapítottad, mintegy a kvalitásaimat minősítve, midőn az Operában, ünneplőben feszítettem egy vendégjátékon: Kérlek, Te remekül ülsz! —- Rólam sok történet kereng ... — A hangsúlyodból, és ahogy a kereng szót olyan jellemzően, „kissjenősen” megnyomod, érzem; büszke is vagy ezekre a történetekre. — Legutóbb Vámos László mesélt egyet a rólam hallottakból. Igen jólesett. — Mesélsz belőlük? — Á, ti riporterek úgy kérdeztek, hogy az ember nem tud semmit elmondani! Köszönöm a beszélgetést — tennék pontot a tipikus, odavetett frocli után, a társalgást ezúttal is csak megszakítva, de nem befejezve. Látom azonban, hogy a két találkozás eggyé gyúrása folytán kimaradt az írásból az az ínycsiklandó ebéd, amelyet Réti Erika tálalt, a vodka, amit úgymond „lengyelesen” hörpölgettünk, a házaspár sok gesztusa, amellyel összetartozásukat, egyéniségük rokonságát és különbségét, derűjüket, szeretetüket, gondjaikat, terveiket fejezték ki villanásszerűen, Gergő, a nyolcadikos fiú vasárnapi komolysága: úgy tett, mintha tanulna, aztán bölcsen külön utakra indult, s esze ágában sem volt meghallgatni, miként szaporítják a szót a felnőttek a színházról. Kimaradt még ez a párbeszéd is: —Jenő, adhatok neked az új Színházi Életből? Vannak példányaim az első négy számból. — Benne vagyok? — Azt hiszem, nem. — Akkor, köszönöm, tárgytalan. — Várj csak, itt a Pygmalion új fordítása, és több fénykép rólad is az előadásotokból. — Milyen jó lap! Légy szíves, add ide! — mondja Kiss Jenő, majd egy negyedóra múlva, a kétszáz éves magyar színjátszás születésnapján, távozik, az újságokat pedig nálam felejti. 64
