Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - A. Gergely András: Alföldi érdekek, konok kun koponyák (Bács-Kiskun megye érdekviszályai 1988-89-ben)
A politikai nyilvánosság, a helyi sajtótermékek a párt felügyeletével megjelenő nyilvánosságot jelentették, holott a bábáskodás indokolatlan. Ennek és más helyi mechanizmusoknak is oka volt, hogy a politikai és az állami szféra teljesen összefonódott, felfelé igazodó magatartásokból állt az érdekképviselet, az érdekegyeztetést pedig az apparátusi presztízsviták rontották le (MESTER, 1988). A megyei pártértekezlet előkészítő munkálatai között készült el ez a jelentés 1988 október végén. A párt vezető szerepének módosulására hívta föl a megyei vezérkar figyelmét: e szerep erősítésére akartak vállalkozni, jobban akartak számolni az érdekviszonyok hatásával, az érdekegyeztetés terén nem mertek kizárólagos feladatot vállalni, megpróbálták elválasztani az egyéni-, csoport- és közösségi érdekeket, s megfogalmazni, mely feladatok megoldásában domináljon az állam, körül akarták írni a politikai munka végzésének napi gyakorlattal összefüggő kritériumait és ezek „kodifikációját”, majd el akarták fogadtatni a társadalommal. A közeljövőről szólva a lakóhelyi szintű pártszervek aktivitását akarták növelni az üzemeik terhére . . . Mindez csupán egy működésképtelenségét érzékelő megyei apparátus önvizsgálataként értékelhető körkép. De érdemes lenne részleteiben is összevetni a megyei „kibontakozási program”, a területi pártirányítási tapasztalatok és az önigazoló apparátusi buzgalom egy megyei pártházon belül megjelenő célhármasságát. Az itt ismertetett felfogásmódok végül is abba a túlélési stratégiába illettek bele, amely meghatározta a megyei irányítás (főleg a pártvezetők) taktikáját, irányítási „eredményeit”, peresztrojkázásait és glasznosztyozása- it. Ide értve a megyei ideológiai titkár lecserélését a megyei pártértekezlet nyomán. Úgy gondolom, e kibontakozást már Romány is elkezdte, nem is keveset segítve megyéjének, s Pozsgay bács-kiskuni múltját sem szabad feledni, mikor a reformkörök országos találkozójának Kecskeméten helyet biztosító „nyitottságot” próbáljuk értelmezni. Végső soron a területi apparátusok konfliktusainak hétköznapi („adminisztratív”) kezelésmódja szintúgy a túlélést, az alkalmi áldozatok melletti rendszerátmentést szolgálta. A megyei pártbizottság munkatársainak többsége a tanácsi-igazgatási irányítás, illetve a helyi értelmiségi csoportok többségével együtt úgy vélte, hogy ugyanis Kecskeméten is kettévált a megyeközponti szerepkör és a városi érdek. Ha a megyeszékhelyen kórház épült megyei pénzből, akkor ehhez a városi vezetésnek át kellett terveznie és alakítania a közlekedést, gyógyszertárat és rendelőt kellett építenie (s ahogy a kecskemétiek pikirten megjegyezték: temetői helyeket is biztosítania kellett). Vagyis olyan feladatok vállalására kötelezte a várost a „megyei adomány”, amely a megye részéről egy gesztus csupán (még hálás is lehetett érte a városi vezérkar), viszont a városi egészségügyi vagy más forrásokból már nem jutott pénz és erő a feltételek biztosítására. Ugyanez volt a helyzet a színházzal, a köztéri szobrokkal és más akut helybéli tervekkel, nem utolsósorban az M5-ös főútvonallal, amelynek históriája külön esettanulmányt is megérne, ám itt csupán példaként említem, néhány érdekálláspont jelzésével. Hová vezet (ne) a megyei út? Az országos főútvonal Bács-Kiskunon átmenő szakasza bizonyos szempontból megyei érdek volt, hiszen kereskedelmi, szállítási, közlekedési előnyei mellett a város presztízsét, „civilizációs hányadosát” is növeli. A főútvonal Kecskemétre bevezetése érdeke volt az idegenforgalomnak, a mezőgazdasági területek felügyeletét vállaló mezőgazdasági osztálynak és néhány helyi potentátnak is. Ha a főút elkerüli Kecskemétet, ez megint más érdekeknek jó. Az ellentétes érdekek alapján a „vonalvezetési” tervet másképp véleményezte a műszaki osztály és másképp a mezőgazdasági. A KPM-hez befutó kétféle vélemény nem az ígért fejlesztési támogatás kiutalását, hanem éppen megvonását eredményezte: ha a megye nem tud dönteni, döntsön a város, hisz a bemenő utak előnyeit ő élvezné, a bemenő vagy elkerülő körutak megépítése is a város gondja lenne. .. — vélekedett a minisztérium. 54
