Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - A. Gergely András: Alföldi érdekek, konok kun koponyák (Bács-Kiskun megye érdekviszályai 1988-89-ben)

A mezőgazdasági osztály vezetője megyei tanácstag és megyei pártbizottsági tag is volt

— rajta sok múlt az ügyek vitelében. Ugyancsak sok múlt a tervezett elkerülő útvonalon lakó hivatalviselőkön (volt városi tanácselnök, népfronttitkár stb.), akik a kosz- és zaj szintnövekedés miatt ellenezték a tervet. A miniszteriális szint eredetileg nem a várossal, hanem a megyei pártbizottsággal egyeztetett, a városi érdekek igazából kimaradtak a számításból, mert számos, megyén belüli „útkérdést” egyszerűsített volna az autópálya megoldása. A városi költségvetést azonban szinte teljes egészében elemésztette volna ez a nagyberuházás. Közben a MÉM is „kifarolt” az ügyből, mondván: városi utakat nem támogat. A megyei „hangos emberek” egyre nagyobb reményeket fűztek a még nagyobb összegű főhatósági támogatásokhoz, folytatták a pumpolást és a helyi lobbyzást. Ekkor szállt ki a mérkőzésből a megyei pártbizottság, mert bár az eredeti megállapodást a minisztériumokkal ő hozta össze, de a presztízsveszteség egyre növekedni látszott. Ekkor „nyíltak meg” a nyilvánosság kapui egy halk vezényszóra — hátha a tömegerő eldönti a kérdést a döntnökök helyett. Az események közismertek: lassult az útépítés, torlódtak a határidők, nyűglődtek a városvezetők, fórumokat tartott a megyei tanács, mindenki sértett volt, a lakosság fölháborodott, a tervezők terveztek, a fórumszervezők fórumoztak.

Az eset pedig korántsem volt kivételes és előzményei közel három évtizedesek. A hatvanas években, amikor a város külterületén még háromezer szálláskert működött harmonikusan, nem tűnt diszharmonikusnak az ipar megjelenése. Volt országos érdek, megyei érdek, csoportérdek, ágazati érdek rogyásig —, de hogy a városnak mi a véleménye, senkit sem érdekelt. A társadalmi és a gazdasági struktúra széttagoltsága azonban „gátolta” a város szerepköri ellátófunkcióját. A megyei döntéshatalom akkor a város erőforrásainak kihasználására állt rá, s rövid távú irányítási sikerekért föláldozta a lakossági infrastruktúra igényeit: a munkahelyi, a lakás- és a kommunális beruházásokat. Az infrastruktúrát a „termelő létesítményekkel” azonosították, s ez hátráltatta a térszerkezet fejlettségét és fejlesztését: a város elveszítette lakóhelyi vonzerejét, a tervezésnek sikerült fölszámolnia a természetföldrajzi, termelési és társadalomgazdasági környezet közötti egyensúlyt is (KIRÁLY, 1986).

A „rosszkor jött” növekedési kényszerek a város viszonylagos autonómiáját és a harmonikus városfejlődés érdekeit is korlátozzák (NOVÁK, 1986). Kecskemét birtokterülete 1970-ben 44 673 kh volt, alig több, mint a XII. vagy a XIX. század végén, és negyedakkora, mint 1930-ban volt. E megkisebbedett birtokon panelházak százai nőttek fel minden „túltervezett” infrastruktúra nélkül. A lakóhely meg a fogyasztási szféra elkezdett „azonosulni”, de a munkahelyet a fejlesztési célok elválasztották az otthonoktól. A típuslakás a sorvadó társadalmi kapcsolatok színtere lett, s nemigen maradt civil kurázsi a társadalmi és a lakókörnyezet egészséges arányainak követelésére. Ráadásul egy 1981-es adatfelvétel szerint a lakótelepeken nem laktak agrárfoglalkozásúak (a telepiek egynegyede munkás, egytizede magányos nő, egytizede szolgáltatásbeli dolgozó, 15 százaléka értelmiségi, egy- harmada pedig alkalmazotti „kategóriájú” volt — HATVANI, 1982), akik számára a lakáshoz jutás esélyei is kemény szociológiai tényéktől határoltak, így olyasfajta „szubjektív” szempontok, hogy „zajos” a környék vagy légpusztító ipari objektum van a közelben, nem voltak joggal „hivatkozható” panaszok.

Az M5-ÖS főútvonal kapcsán megmozduló kecskeméti csoportérdekek most ezeknek a több évtizedes feszültségeknek fölidézésével, a lakossági érintettség megfogalmazásával táplálták az ellenvéleményeket. A megyeközpont — mint város — lakói ugyancsak települési érdekeik képviseletével jelentek meg 1989-ben, s nemcsak az útépítés ügyében, hanem a térség katonai terepgyakorlatai, a szovjet laktanyák jelenléte ellen is. Megyei és települési, hatalmi és lakossági érdekek ütköztek meg Kecskeméten 1988—89-ben, s jelezték, hogy a megyei vezérkarnak engednie kell a lakossági (városi) kapcsolatok, a közbéke kedvéért. Kénytelenek voltak immár elfogadni a város tanácstestületének döntését az út ügyében is

— holott ez a „kényszerítés” két esztendővel korábban még lehetetlen kísérlet lett volna Bács-Kiskunban. Már csak azért is, mert Romány Pál nem éppen a könnyen befolyásolható, érdekracionalitásokkal meggyőzhető ember volt.

55