Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - A. Gergely András: Alföldi érdekek, konok kun koponyák (Bács-Kiskun megye érdekviszályai 1988-89-ben)
Részletező, kiterjedt aprómunkával „kibontakozási” programok készültek. Ezeket megelőzte egy fölmérés a megyei pártbizottság által közvetlenül irányított területi testületek kapcsolatairól. A helyi hatalom és a döntéscsoportok erősségét vizsgálták a megye területi pártbizottságain, illetve döntően a konfliktusforrásokra voltak kíváncsiak, miközben a párt és az állam testületéinek helyi kapcsolatrendszerét, munkamegosztását, napi döntésgyakorlatát elemezték. Huszonegy település (az összes település húsz százaléka) vezetői között interjúkat készítettek, végrehajtó bizottsági jegyzőkönyveket mustrálgattak át, pártonkí- vüli tanácstagokat is meghallgattak a helyi hatalmi viszonyok kérdéséről. Pártfelmérés, önmiskárolás E felmérés megér néhány ismertető szót, bár állítólag vagy kétszáz oldalas „háttéranyag” készült belőle, így vázlatosnál is töredékesebb lehet csupán, amit elmondhatok. A rövid összefoglaló elemzés szerint a pártkutatás megállapította, hogy a területi munkában a párttag tanácstagok többnyire az előre eldöntött kérdések jóváhagyására kényszerültek (a városok tanácsainak 66%-a, a végrehajtó bizottságoknak 82%-a volt párttag). S mivel a civil tanácstagok fele is párttag, a pártszervezetek reszortfelelősei nemcsak 1985 előtt (amikor erősebb volt a felülről jövő nyomás), hanem 1988-ban is operatívan meghatározták a tanácstagi álláspontokat. A politikai akaratérvényesítésben viszont a megfogalmazott és jóváhagyott alapelvek a gyakorlatban csak elvétve jelentek meg, talán éppen azért, mert a megyei pártbizottság „nem törődött” területi beosztottai gyakorlati gondjaival. Úgy találták, a tanácstestületek mozgásterének szűkössége szintúgy a „kvázi önállósággal” volt jellemezhető: az állami irányítás előírásai mellett a pártelőírásokra is figyelniük kellett, tehát alig volt szabadságuk. (A területi végrehajtó bizottságok napirendjét 60%-ban a kötelező kérdések, 15-20%-ban a pártszerv szabályozta, s amiről dönthettek, az is szimbolikus volt, pénzük hiányában ugyanis lakossági vagy ágazati támogatásra szorultak). A magasabb pártszerv ellenőrzési módszerei egyre korlátozódtak, a tájékoztató és a beszámoltatás maradt meg csupán mint befolyásolási eszköz. Minél kisebb településről volt szó, annál inkább egy csokorba gyűlt a helyi párt-, a tanács-, a téesz- vagy vállalatvezetés és az érdekképviseleti intézmények vezetősége. Szokás szerint a szóbeli megállapodások voltak irányadók, a helyi vezérkarok többsége nem is ismerte a párthatározatokat, alkalmi írásos jelentésekre és pártrendezvényeken fölmerülő „tájékoztatásra” épült a helyi „információs rendszer” is. Gyönge volt a párthatározatok végrehajtásának, illetve helyi előkészítésének megszervezése, csakúgy ellenőrzése is. Túl sok volt a határozat, s rossz az arány az elvi álláspont és a túl részletes beavatkozás között. Nem volt elválasztva, mi függ a funkcióktól és mi függ az érdekcsoportoktól, ezért alapvetően a gazdasági egységek szerepe dominált a helyi döntésekben, főleg a vezetők kapcsolata (és nem az apparátusoké) volt meghatározó az események alakulásában. Rejtett volt a döntési folyamat, felszínes az „előkészítés”, mert jobbára manipulációként fogták föl az érintettek, s az „előzetes egyeztetések” az ismert alkupozíciók szerint zajlottak, ezért voltak formálisak a testületi szerepkörök. Mind fontosabbá vált a helyi vezetők legitimitásának kérdése, mint régen volt, s bár a megyei pártapparátus ezt nem helyeselte, az érdekeket „kijáró” típusú vezetők voltak sikeresek, ők tudnak választóik támogatására építeni. „Politikai kívánalom, hogy az ún. kijáró vezetők kora letűnjön” — szólt a jelentés. A párt tekintélyének hangoztatása csak a felkészült káderek révén lehet jogos, de az „apparátus intellektualizálása”, a kontraszelekció miatt, nehézkes: „a régi apparátusi tagok nem ügyeltek kellően szakmai képzettségük karbantartására és indokolatlanul ragaszkodtak betöltött pozíciójukhoz”. Az „új apparátusi tagok többsége átmeneti politikai munkavállalásra készült fel”, és azt a sajátos hatalmi pozíciót, amit a politikai vezetéssel való kapcsolata biztosított, fölhasználta egyrészt e vezetés kiszolgálására, „ügyintéző funkció felvállalására”, másrészt arra is, hogy „egyfajta mindenhatóság illúzióját” alakítsa ki magáról. 53
