Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - A szabadságért fizetett ár (Varga Imre beszélgetése Köteles Pállal)
amit a hátam mögött, az erkölcsös embereket, a tiszta embereket, a hívőket, s ezt most nem föltétlenül vallásos értelemben mondom. — Te egyébként vallásos vagy? Kálvinista vagyok, a nyakas fajtából. A református hit, a magyar vallás gyakorlója. Számomra a vallás egyszerre jelenti a lelki tisztálkodást, az erkölcsi parancsot és a nemzet iránti felelősségérzetet. A kálvinizmus — amikor magyar földbe plántálódott —, népvallássá lett, s a szétdúlt országban nemzetmentőnek és nemzetteremtőnek bizonyult. De nemcsak nálunk. Ott van a német meg a francia példa is. Én ebben a vallásban megnyugvást találtam, de ... — Kanyarodjunk vissza az emberi tulajdonságokhoz. Gyűlölsz-e embert rossz tulajdonságokért? Megvetem azokat az írókat, újságírókat, akikről azt látom, hogy ezelőtt két-három évvel még meggyőződéses kommunisták voltak, s most véresen kommunistaellenesek. Akik akár naponta többször is zászlót cserélnek, azokat az embereket nem állhatom. Mert aki arra tette föl az életét, hogy nem magának mond szövegeket, hanem másoknak is, gondolja végig, mi a dolga és ne véletlenszerűen írjon újságcikket, esszét, tanulmányt. S a vers meg a novella is az etika szűrőjén érkezzen az olvasókhoz. Ha ez nincs meg, akkor belőlem elpárolog a becsülés. — Igényes vagy. Vannak barátaid? Nincsenek. Nincsenek, de vigasz, hogy nem is voltak soha. Elvagyok, nagyon jól elvagyok így is. — De azért szövetségeseket érzel magad körül? Igen, van néhány kitűnő szövetségesem, de ez nem barátság. Rettenetesen szenvedek attól, meg kell mondjam neked őszintén, hogy nincsenek barátaim. Hogy ha mégis voltak baráti kapcsolatok, ezek furcsa módon, és most nem szerelemről beszélek, inkább nőkkel voltak. Néhány ilyen kapcsolat talán igazi barátság volt. Ha nem volt igazi férfibarátom, akkor csak azért talán, mert túlságosan sokat várok el az emberektől, s azért, mert én túl keveset tudok adni másoknak. Zárkózott természet vagyok, hallgatag természetű vagyok. Leginkább önmagámmal szoktam megbeszélni a dolgaimat. — Én viszont nagyon beszédesnek, szívélyesnek ismerlek, s egy kicsit meg is lepett amit most mondtál, sőt kérdést is keltett bennem: mi a harcmodorod, az életed művészete? Van-e ilyen? Nem tudom. Ezen nem gondolkodtam soha. S most, hogy mégis válaszolnom kell a kérdésedre, azt gondolom, hogy az etika és a szükségszerűség két palánkja közötti ösztönös cselekvési mód. Nem tudatos ez a „harcmodor”, ahogy te fogalmazod. Amikor meg kell küzdenem az életért vagy harcom van az élet miatt, akkor e két nagy korlát között hányódom, s így próbál az ember válaszolni gondolattal, írással, tettel a feltoluló kérdésekre. — 5 edzed-e magad ehhez a küzdelemhez? Mondtad, hogy lelkiekben igen. De kétkezi munkát végzel-e vagy szeretnél-e végezni olykor? Sportolsz? Jó a kérdés nagyon! Én soha nem tudtam megteremteni azt, amit szerettem volna, de közben sok mindenről lemondtam, ezért nem vagyok elégedetlen ember. Ha mégis hiányzik valami, hát a fizikai munka. Egy darab föld valahol. Én falun nőttem fel. A kaszálás, a kapálás, a szénagyűjtés, a gyümölcsszedés, ez mind az életelememhez tartozott. Ez hiányzik, ez kellene. Sajnos, erre már nincs remény, mert nincs elegendő pénz. Megvalósíthatatlan álom marad. Debrecenben, sajnos, otthagytam az utolsó kertem. Sívó homokból teremtettem egy gyönyörű kertet bérelt földön. S amikor leszakíthattam az első gyümölcsöt, el kellett jönni. Nehezen búcsúztam el a fáktól, igaz. A másik rész pedig, hogy sportolok-e? Igen, igen. Makacs kocogó vagyok, kérlekszépen. Igaz, hogy az utolsó hetekre ez nem vonatkozik, mert annyi volt a munkám, hogy nem maradt rá idő. Ide a Gesztenyés kertbe szoktam kijárni jobb híján, kutyáikat sétáltató urak közé, s itt futkosok. Néha bolondnak néznek, mert nekem nincs kutyám, s mindenki másnak van ... Szükség van a fizikai igénybevételre, mert így a szellemieket is karban tarthatjuk, ha néha futunk, úszunk, mozgunk. 69
