Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - A szabadságért fizetett ár (Varga Imre beszélgetése Köteles Pállal)
szakad el az ember a szülőföldjétől, hogy mi kényszeríti rá. Es eközben persze magamról is szó van, mert a (néhai) Diák nyilvánvalóan én vagyok, de ennek nincs sok jelentősége. Inkább annak van fontos üzenetértéke, hogy hova jutott a szülőföld, Erdély hova jutott, és hogy miért jutott oda. Ha elérkeztél addig a lapozásban, amikor fogadja az államfő azt az írócsoportot, amely feladatok végzése céljából járt a világban, olvashattad, hogy menynyire megveti a hatalom azokat, akik kiszolgálták. Számomra ez egy kardinális probléma. Erkölcstelen az az író, aki a mindennapok gondjait hagyja fölébe kerekedni az írói meggyőződésének. Én azt vallom, hogy az erdélyi magyar írók legtöbbje tisztességgel állta s állja a helyét, de bizony vannak olyanok is jónéhányan — de nyilván ez másfelé is így van —, akik nagyon megkönnyítették azoknak a helyzetét — s most nem a diktatúráról beszélek, szándékosan —, akiknek egyetlen gondja a magyarság kiirtása, népünk elromá- nosítása, s a megálmodott homogén román nemzet megteremtése. Kellett az ő segítségük is. Ezt ki kell mondani. Mert ha nem mondjuk ki, hazugságba bonyolódunk. Én vállalhattam volna ezt a szerepet, amikor kijöttem a börtönből. Vállalhattam volna, volt rá csábító ajánlat. Súlyos árat fizettem az ajánlat elutasításáért: húsz esztendei hallgatást. Utána folytatásként már itt, a letiltást. Könyvek bezúzását. Úgy érzem: jól döntöttem, mert a lélek nyugalmával párosuló tiszta erkölcs a legnagyobb érték. Nekem ez fontosabb a jólétnél és minden más egyébnél. — Jársz haza, szülőföldedre látogatóba? Van honvágyad? Van. Járhatnék, illetve járnom kellene, vágyom is haza. Sajnos, 1977 után, amikor áttelepültünk, egyetlen egyszer voltam csak, utána többé nem engedtek be. Ezt követően csak 1990 januárjában szaladtam át egy fél napra, mert már nem bírtam, ugye. Akkor teljes anarchia volt, nem lehetett tudni, mi van. Most már ott tartunk, ahol régen. Megint előszedték a páncélszekrényből a tiltólistákat. Semmi sem változott. Itt vagyok, hiába vágyom. — Vannak-e álmaid? Vagy csak nappalaid vannak? Rossz alvó vagyok. S mivel rossz alvó vagyok, kevés idő jut az álomra. Kérlek szépen, néha azért akad. Emberi álmok, szerelmes álmok. Sok időm nincs már az álmokra se. — No de az álom időn kívüli dolog. Mondom, hogy rossz alvó vagyok, ezért kevés az idő az álomra. Ügy látszik, ez a természet elrendezése: nem marad rá egyszerűen idő. Bár valamikor rengeteget álmodtam. Például sokat repültem, mint egy madár. Ha mégis álmodom, leggyakrabban odahaza bolyongok, a szülőfalumban. Ez, azt hiszem, nagyon rossz jel. Nyilván a képzelet is beszűkül, s az álmok is sorvadnak, elcsenevészesednek. — Más emberek, népek örömébe és bánatába bele tudod magad-e élni? Tudsz-e más valakikkel azonosulni? Nem tudok. Tudatosan semmiképpen. Mert a saját népemnek olyan kevés az öröme. Ennek a népnek szinte csak bánata van. A másokéba nem akarom magam beleélni. Persze nem vagyok érzéketlen. Ez nem azt jelenti, hogy érzéketlen volnék a népek sorscsapásaival szemben. Az emberek öröme, tragédiája mélyen érint. Együttérzés van bennem, ha szenvednek és örülök az örömeiknek. De hát ez a világ legtermészetesebb dolga, legalábbis én úgy gondolom. Ez azonban ösztönös magatartás és nem tudatos azonosulás. Egyébként szeretnék segíteni. Sajnos, nincsenek meg hozzá a lehetőségeim, hogy eleget segítsek az embereknek. — írói, főszerkesztői „rangod” van. Érzed nyilván a külső elvárásokat, meg a belső késztetéseket is. Ez néha az embert szerepvállalásra is serkenti, kényszeríti. Te milyen szereplőnek tartod magad? Milyen résztvevőnek e világban, ha így jobban tetszik. Rossznak. Nagyon rossznak. Főképpen azért, mert az őszinteségem, ugye, parttalan. Márpedig parttalan őszinteséggel egy társadalomban nagyon nehéz meglenni. Az embertől elvárják azt, hogy úgy legyen szerepjátszó, hogy az őszintének tűnjön az elvárók szempontjából. Én ezt nem tudom csinálni. Ami a szívemen, az a számon is. S emiatt sok a konfliktushelyzet körülöttem. Az őszinteségemet néha szerepjátszásnak gondolják. De a szerepjátszást én íróhoz méltatlan magatartásnak gondolom. Még szerkesztőként sem 67
