Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - A szabadságért fizetett ár (Varga Imre beszélgetése Köteles Pállal)
csináltam? Mi az, amit megváltok önmagámról, önmagámmal kapcsolatban? A kiadóban azt mondják, hogy a náluk lévő kéziratom, a „Magyar Testamentum” összefoglaló regény. Most őrlik Isten malmai. Hogy mi lesz a vége, nem tudnám megmondani. Talán ez lesz a tizennegyedik-tizenötödik önálló kötetem. Ez egy hétszáz oldalas, ha szabad ezt mondani: számvetés. Megpróbáltam művészileg megfogalmazni a magunk életét. Tágasabban értve ezt az életet, nem Budapestre, nem erre az országra korlátozva, hanem nagyobb dimenzióban felfogva. Nem az én dolgom annak megítélése, hogyan mutat a gondolatokra szabott esztétikai gönc. Ugyanakkor tudom, a Szépirodalminál lévő s talán ’91-ben megjelenő összegyűjtött novelláim írói teljesítményemnek egyik fontos állomása lesz. Ebben az évben írtam egy novellafüzért az ellopott, megkurtított éjszakákon. Talán a vénülés ellen. Ez is kötetnyi munka. Azt gondoltam, hogy egy része kiváló, másik része viszont pocsék. Ennek a műfajnak megvannak a törvényei, ha füzér akar lenni. Ha önálló darabnak tekinteném a novellákat, a félresikerülteket már rég ki lehetett volna dobni, s írni mást vagy nem írni, s maradna négy-öt kitűnő novella, s a többitől meg kéne szabadulni. Dehát még mindig novellafüzérben gondolkodom. A megoldáshoz, a szigorúbb szerkezet-építéshez nincs lelki nyugalmam. Vagy nincs kellő izgatottságom. Hol így, hol úgy. Azt szeretném, hogy ha . . . Várnám, hogy megjelenjék végre az esszékötetem, ez a félezer oldal, amelyből ízelítő olvasható az Amerikában megjelent Külön égboltban. Az esszéim sorsa külön regény. Tudod, hosszú évekkel ezelőtt volt egy kész esszékötetem, és bezúzták itt Magyarországon. 1983-ban. íme, így alakulnak a dolgok. Annak a kötetnek nagy részét vagy talán az egészet is, mert még hozzá is tettem, elkérte tőlem a debreceni Csokonai Kiadó és meg akarta jelentetni 1989-ben. Én azt mondtam, várjunk vele, soroljuk be Raffay után, mert akkor jelent meg nekem két vagy három könyvem is egyidőben. Kérlek szépen, ezelőtt néhány héttel megérkezett a csomag, hogy nincs elegendő megrendelés rá, s így nem tudják megjelentetni, annak ellenére, hogy a minisztérium ezt anyagilag is támogatta. Egyszer bezúzták, egyszer ki akarták adni, de én kértem, hogy sorolják át a következő évre, utána visszaadták. Ez még megoldandó feladat részemre. Mert abban gondoltam végig a magyarság sorsproblémáit, a határainkon kívüli magyarság kérdéskörét: esszékben s egy-két tanulmányban. Nekem ezt meg kell jelentetnem. De ahhoz kopogtatnom kéne, de kilincselni én nem tudok. Aztán itt van még egy regényem, Az ügy, s még egy-két kötet anyaga. Ha megkérdezik, van-e kéziratom, azt mondom, hogy igen, de én nem ajánlgatom magam. Most itt tartok. Na, persze: vallomás, önéletírás formájában el kellene mondanom amit megéltem, de ez nem miattam fontos, hanem mások miatt. Ezt követően mire marad időm, sejtelmem sincs. Talán a novellánál cövekelnék le, esszéknél, a rövidebb műfajoknál. — Mondd, verseket írsz még? — Magamnak. Játékból. Néha-néha írok még időmértékest is, meg szonettet, meg egyebet is, de ezek valóban játékok, egyiket sem tartom meg. De számomra örömet jelent az, hogy egy technikai kérdést meg tudok-e oldani. Hogy bele tudom-e kényszeríteni az érzéseimet s nem a gondolataimat egy versformába. Ez kellemes, vigasztaló játék, amikor el van az ember keseredve, egy kicsit felvidul rajta. — A Búcsú Erdélytől fogalmazásában igencsak érdekes munka. Emelkedett, zaklatott mondatokban jeleníted meg a háború utáni időket, s még mintha Fábry Zoltán expresszivizmu- sa is visszhangzana e könyvben. A téma volt alig kimondható, vagy az élmény, a lelkiállapot virít mondataidban ilyen virágosán? Esszéregényt írsz, de költői hangsúlyokkal. Lehet-e pontos a lirizálás? — Az egyik általam alig ismert fiatal irodalomtörténész erről a munkámról majd száz oldalas tanulmányt írt. A könyv maga sincs sokkal több. Kérdésedre én nem tudok válaszolni. Csak azt tudom, hogy (Csehovot idézve) „nem szabad hagyni a látomás fonalát elszakadni.” Ez a könyv a műfajt tekintve esszéregény. A XVIII. században volt több ilyen próbálkozás, hamvába holt, azt hiszem mind. Valóban kicsit lírára hangolódva írtam, anélkül persze, hogy ez a gondolatiságot háttérbe szorítaná. Nem a magam drámáját Írtam, hanem mindazt, ami az erdélyi magyarsággal történt. A kényszerűséget, hogy hogyan 66
