Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő 9. A politikai közírás nagy korszaka és az elnémulás
Széchenyi ennek a „szakadásnak” a legnagyobb személyisége, mint „legnagyobb magyar”. Valami megingott benne, miután (miközben) feltört, valami önbizalmát vesztette, miközben példaadó volt, valami keleti és nyugati küzdött itt (mint már annyiszor előtte-utána). Halász Gábor veszi ezt mélyrepillantóan észre. 1934-es nagy tanulmányának idevágó gondolatsorára szeretném felhívni a figyelmet. Összefoglalóan: a tizenkilencedik századig a Nyugat nem külső kényszer volt legjobbjainknak, hanem a szervezetéből kívánt természetes légkör; azzal, hogy képességeit próbálta kivirágoztatni, szinte Nyugaton élt; „utánzott, mint ahogy a spanyol utánozta az olaszt, a francia a spanyolt, a német valamennyit, átvett, másolt, kiforgatott és javított az európai vérkeringés Istentől rendelt pályáján.” A magyar író, a tudós alkotott, mint nemzetközi barátságokat ápoló humanista, a reformáció országait bebarangoló diák, a felvilágosodás eszményeit kereső költő. Nem ismert meghasonlást, mert amit keresett, a korszerűt, az idegent, nem tudta elkülöníteni (magyar) önmagától. A reneszánsz Magyarországa, a XVI. század magyar vallása, a XVIII. század barokk-magyar szemlélete egyszerre volt külső „import” és magyar valóság, közös emberi anyag. „Nem lakomák fénye csábíthatta őket, egyszerűen éhesek voltak és szomjasak.” Tökéletesedtek, mint ahogy a gyerek felnő. Halász továbbírja a szerves egységnek ezt a megrendítően szép analízisét, s aztán eljut a kilátópontra: „Széchenyiben tört meg a dolgok nyugodt rendje, mert megbomlott a lélek egyensúlya, amely tükrözte. Felmerül benne a „Kelet népe” egyszerre vonzó és nyugtalanító képzete . . . bűntudatot érez és megcsendesedik . . . Egyszerre helyben hagyja és letagadja jogosultságát, mint meghasonlott lelkének hatalmas mása tűnik fel előtte a nemzet, ahol a megőrzendőt és a pusztításra érettet talán sohasem lehet egymástól elválasztani...” Olyan belső (és nem csak Széchenyire korlátozható) szakadást vett észre Halász, ami nélkül Vörösmarty, Arany, Ady sem (volt soha) megérthető, s amit kreált, felszított ellentétek takartak el olyannyiszor históriai kocsmáink perpatvaraiban, vitáiban, viszonyaiban. Bizony nem ártott volna ezt a dilemmát a mai szellemi élet, a politikai élet reprezentációiban a többi tanulság (közgazdasági járatosság, szerződésszövegezés, az autonómiáért folytatott küzdelem) mellett középpontba állítani. A miniszterelnöki beszéd azonban fontosabbnak tartotta, hogy a jól ismert — és közhelyes — hármas kormányzati-politikai elkötelezettséget eredeztesse Széchenyi gondolkozói művének tágasságából. Ezzel kurzustanulságok szintjére szorította le a röpülő szellemet. És akaratlanul is — nem tartalmában, ám metodikájában — Gombos Gyula fél évszázad előtti (most újra publikált) Németh László Széchenyi-esszéjéről szóló írásának egy elkeseredett passzusát juttatta eszembe: „A sok tömjén már csak azt a hamis és ember-üres eszményt ünnepelte, melyet időközben az ország urai önmaguk igazolására, az igazi Széchenyiből csináltattak. így lett ő a magyar aulikus, aki utolsó erejéig hű a dinasztiához . . . s úgy lett belőle végül a konzervatív reformer is, hogy az utolsó húsz év minden változástól irtózó konzervativizmusát reá hivatkozva korszerű haladásnak lehessen nevezni.” 3. A mai politikai esszé legjobb teljesítményeiben is elég ritkán keresi annak a hibának a helyszínét, történéssorozatát, amelynek elemzése nélkül mérlegelhetet37
