Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő 9. A politikai közírás nagy korszaka és az elnémulás
lenek szennyezett-kudarcos politikai arénánk eseményei. A ritka teljesítmények egyike Lengyel László Micsoda év! című gyűjteménye. Két éve figyeltünk föl Lengyel nyílt, szakszerű és szenvedélyes írásaira. Egyik legjobb politikai esszé-írónkká fejlődött. Személyes hangú közírásának jellemvonása a felelősség, amelyről szólva ő korábban Benedek Elek szép mondatába kapaszkodva valójában a bibói elfogulatlanságot állította maga elé követendő példának. Jellegadó továbbá nyílt viszonya saját tévedéseihez, és a személyes tapasztalat alapján való állásfoglalása a neuralgikus kérdésekben; általában annak az autonóm személyiségnek a gondolkozása, aki a partikuláris (pártmozgalom, személyes kapcsolatok) érdekeltségek fölé emelt politikai esszé-írás hagyományát folytatja. A teoretikusság nem domináns színe írásainak. Ez előnyére lesz, mert mentesül az átideologizáltságtól. Elvei, eszményei a kérdések pragmatikus megközelítésében jelennek meg. Közismert gazdasági—közgazdaság-tudományi kompetenciája. Fontos továbbá, hogy járatos a mentalitás jegyek észlelésében, és foglalkoztatja őt az Idő, mint változásritmus, átalakulásfolyamat, mint horizonttágító-szűkítő fenomén. Pontosan mutat rá néhány hibára, amely mélyen beépült a rendszerváltás politikai küzdelmeibe: nem sikerült energiaforrássá tenni a reformkommunisták, a szocialisták önkritikáját (lásd az arisztokrácia önkritikájának szerepét a múlt századi reformmozgalomban). Vallja, hogy a monori egységtől a lakiteleki szakításig terjedő út kétoldalú tévedésekkel volt kikövezve, s ehhez hozzájárult Donáth Ferencnek, mint egyedüli kiegyenlítő személyiségnek a halála. Úgy látja, hogy a szétválással, a másra mutogatással, a kölcsönös bűnbakképzéssel járó úttévesztés- nek egyik velejárója a kontraszelekció, a személyiségroncsolódás, amely (tehetem hozzá) kilencvenegy őszén éri el tetőpontját. „ . . . a két- vagy többénűség eléggé mindennapos dolog itt Közép-Európában. A baj csak az, hogy bele is lehet halni”, idézi Lengyel Csurka Istvánt, persze azért, hogy hozzátegye, visszamutatva: „Bizony bele lehet halni a többénüségbe, és meg lehet másokat ölni vele. És lehet élve meghalni, beleveszve egy második, harmadik énbe.” Amit Lengyel a személyiség metamorfózisáról, széthullásáról, politizálásra, írói teljesítményre való alkalmatlanná válásáról, mint az új demokrácia dilemmáinak (egyszerre) okáról-következményéről mond, az olyannyira fontos, hogy hosszabban idézem: „Azok közé tartozom, akik szerencséjükre vagy szerencsétlenségükre jól ismerték a korábbi kádárista hatalom és ellenzék képviselőit. Azt hittem, ismerem őket, személyiségük belső rugóit. Csak arra nem számítottam, hogy mennyire összeroncsolja a személyiséget a hatalomból való kiesés — milyen kétségbeesett kísérletek következnek a hatalom látszatának fenntartására, a reflektorfényben maradásra. És nem vettem számításba ellenzéki barátaimnál a kormány- és párthivatalok vonzását.” Önidézet következik itt Lengyel két év előtti írásából: „Mert valljuk meg, hogy a kádárista légkörben született hatalomvédő politikusok első hibás reflexeit nem tudják kinőni az antikádárista politikusok antikádárista reflexei sem . . . Nekünk mennünk kell. A mi feladatunk a tisztes hatalomátadás. Ha ezt nemcsak Németh Miklós és Pozsgay Imre, hanem Kis János és Haraszti Miklós, Csurka István és Bíró Zoltán is megérti, akkor jutunk ki végleg egy zsákutcás modellből.” „Nem értették meg — teszi hozzá, visszanézve — és én naiv voltam, amikor azt hittem, hogy megérthetik. Mai pártelnök, miniszter, ügyvivő, képviselő barátaimat, ismerőseimet régi énjükre szerettem volna emlé38
