Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő 9. A politikai közírás nagy korszaka és az elnémulás
— elválaszthatatlanul összefonódik az irodalommal, az írói életművekkel, ez a kapcsolat olyannyira folyondáros, hogy külön-külön tárgyalhatatlanok. A másik jellegzetesség: Szent Istvántól Zrínyiig a politikai- és moráltanok a hatalom csúcsán, vagy kitüntetett helyén álló egyéniség, pragmatikus államalkotó, államvédő művei. Ezután, a felvilágosodás hazai kibontakozásától osztódik a politikai gondolkozás a tudomány, az esszéírás két fő típusra (persze mellettük, közöttük több sajátosan egyedire): az egyik az autonóm, Európát járó, itthon megértésre nem találó, műhelyébe szorított, integritását őrző gondolkodó teljesítménye; a másik a — főképpen Martinoviccsal és majd utána — programokkal kísérletező, szerződéseket megálmodó mozgalmi személyiség teljesítménye. További kikerülhetetlen kérdés az, hogy a magyar politikai gondolkodásnak miért egyik legszegényesebb színe a bölcseleti elem, illetőleg annak elemzése mennyire és miképpen oka ennek az, hogy a magyar felvilágosodás gyökerei sokkal inkább teológiaiak voltak, semmint filozófiaiak. Mérlegelendő annak a hatalmas örökségnek a jellege is, amely a reformkor mindmáig kellőképpen nem méltányolt „centralistái” óta folyamatosan alapozza a politikai gondolkodás és esszé két (egymással nem ellentétes, mégis egymástól elszakadó és külön-külön pályán futó, miközben így „egyszárnyúvá” szegényülő) irányzatát: az autonóm gondolkodó üzenetsorozata, és a valamerre magát elkötelező gondolkodó pragmatikus szerződéseket fogalmazó ajánlatsorozata. (Bibó szerepe azért középponti, mert nála egységben volt az autonómiájából jottányit sem engedő, és a nagy útvonalakat sokak számára bejárhatóvá taposó szerződések rendszerében gondolkodó szellemiség.) A mai magyar politikai gondolkodás és közírás számára két sűrűsödési pont kikerülhetetlen: sajátosan mai magyar (és kelet-közép-európai jelenség), hogy reform és restauráció (álracosan? nyíltan?) egyszerre van jelen a társadalomban; be kell pótolni a hagyományokból keletkező bölcseleti szegényességét a metafizikai érzékenység hiányát. Idáig jutok, amikor rálapozok az újságokban a miniszterelnök Széchenyi-évfor- dulós emlékbeszédére. Egyike csak ez a rögtönzés az évfordulóra megjelenő cikk- és beszédsorozatnak. Engem — leegyszerűsítve némileg a Széchenyi-életművet — ma az foglalkoztat, hogy melyek hagyatékban azok a pontok, amelyekről oly kevés szó esett másfél évszázada. Mindenekelőtt a gondolkodó, az esszé- és naplóíró, valamint a cselekvő államférfi szétválaszthatatlansága; aztán az író, a politikus gazdasági gyakorlatban, a közgazdaság tudományában való járatossága; továbbá az, hogy az autonómia nála nem valami, ami „készen van”, hanem sorozatos kudarcokkal járó küzdelem folyik érte. (Metternich-kapcsolat, negyvennyolc tavasza, Döbling.) Arra már többen rámutattak, milyen nagy szerepe volt a reformmozgalomban az arisztokrata önkritikának, amit legerősebben az ő magatartása-műve jelentett. Az ilyen — a felüllévőktől induló — önkritikának (bár saját korában, a pillanat lényegét eltakaró kavargásában, nem jogtalanul kérdőjelezi meg a radikalizmus) sokszor volt nagy erőket fölszabadító ereje (legutóbb 1956-ban és 1989-ben). Ennél a tanulságnál is lényegesebb azonban az, ami (szinte) homályban maradt: nemzeti erő és szellemiség, rendeltetés és sajátosság egységének megtörése hogyan (mikor?) miképpen következett be történelmünkben. 36
