Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Kötő József: A Bánk bán és Kolozsvár
irányszámnak, a dokumentáció nehezen hozzáférhetősége miatt előfordulhat, hogy statisztikánk helyenként hiányos.) A Bánk bán előadása mindenkoron a legnagyobb szellemi és művészi erőpróbát jelentette a színház számára, a színrevitel módjából következtethetünk mind a kulturális, mind a színi állapotokra. A kolozsvári Bánk bán-színrevitelek sorában a 2. előadáson, 1842 áprilisában a címszerepet végre Egressy Gábor, a darab drámatörténeti jelentőségének felismerője játszotta, aki ekkor már a Pesti Magyar Színház tagja volt. Egressy stílusteremtő művész volt. Éppen kolozsvári színészkedése idején, Megyeri Károly hatására is, szakít az éneklő iskolával, a tudatos realizmus felé tájékozódik. A vendégjátékra közvetlenül franciaországi útja előtt került sor, ahol tanulmányozni akarta Lemaitre, a romantikus drámák hősei világhírű megformálójának alakításait. Egressy Bánkja tehát hagyományteremtő volt, aláhúzta a drámai helyzetek emberi hitelességét, ugyanakkor a francia romantika szélsőséges eszközeinek felhasználása jól szolgálta a mű shakespeare-i mélységeinek, szenvedélyességének kidomborítását, növelve a színi hatást. A kolozsvári Katona-kultusz másik hagyományteremtő Bánk-alakítója Paulay Ede (1836—1894) volt, aki pályakezdőként 1860—63 között a Szamos-parti színházban szi- nészkedett. Színházszemlélete formálódásakor magába szívta az erdélyi színjátszás alapítóinak, Kótsiéknak sajátos „illeszd a szót a cselekményhez” szemléletű, realista fogantatá- sú hagyományait. A Bánk-alakítások követelményrendszeréhez a helyes színpadi beszéd igényét társította, hiszen színháztörténetünkben a szépen beszélt magyar nyelv rettenthetetlen bajnokaként tartjuk számon. 1862-ben két alkalommal játszotta a dráma címszerepét, majd 1866-ban — már mint a pesti Nemzeti Színház tagja — ismét kétszer keltette életre a Nagyúr vergődését a királyhűség vagy az egyéni bosszú teljesítésének alternatívái között. Paulay később a Nemzeti Színház egyik legkiemelkedőbb igazgatója lesz, ő ajándékozza meg a magyar művelődéstörténetet Az ember tragédiájának színrevitelével, és fogadtatja el a közvéleménnyel, hogy klasszikus remekművünk színpadképes mű, közkinccsé téve ezáltal a drámai költeményt. Érdekes színháztörténeti intermezzo, hogy 1867. december 11-én Bánk alakítója a kolozsvári színpadon a Katona-kultuszt megindító, az első Bánk bán-előadást kivivő színész fia, Egressy Ákos (1830—1914) volt. 1865. november 2. emlékezetes dátum a kolozsvári Bánk bán-kultusz történetében. Kolozsvárra szerződése alkalmából a Nagyúr szerepében mutatkozik be Ecsedi Kovács Gyula (1839—1899), akit 32 éven át, 1897-ig a kolozsvári közönség mint a leghivatottabb Bánk-alakítót tartott számon. Egressy árnyalt játékmodorát, Paulay dikcióját ötvözve, Bánk-alakítását a klasszikus tragikai stílus magaslataira emelte. Tudatosan kimunkált stílus volt, hisz a kolozsvári színház vezéregyéniségeként olyan Shakespeare-kultuszt fejlesztett ki a városban, amely európai tekintélyt biztosított a Farkas utcai színháznak. Ősbemutatók keretében sorra vitte színre a magyar drámairodalom nagy műveit (Madách: Mózes, Petőfi: Tigris és hiéna), vagy először szólaltatta meg magyarul a világirodalom remekműveit (Goethe: Clavigo és Faust). Személyisége összefonódott a Bánk bánkultusszal, jól példázza ezt, hogy temetésén Szentgyörgyi István így búcsúzott tőle: „Bánk bán, Nagyúr! Hű Tiborcod búcsúzik tőled!” Az E. Kovács Gyula fémjelezte előadás-sorozatban külön fényt kapott az 1871. november 4-ei Bánk bán-felújítás: Gertrudis szerepét Jászai Mari (1850—1926) alakította. A kezdő színésznőként ekkor Kolozsvárt szerződésben levő Jászai Mari (aki színháztörténetünkben a „nagy stílus”, klasszikus tragédiák fenséges hangulatú megelevenítésének prófétájaként szerepel) és E. Kovács Gyula kettőse a remekművű tragikai stílus példázataként szerepelhet emlékezetünkben. Jászai igy ír erről az előadásról: „Igen vad és kegyetlen voltam benne. Olyan professzionátus gonosztevő. De akkor nagyon tetszettem benne magamnak úgy. Akkor még a színpadi gonoszaim számára nem kerestem mentséget és igen utáltam Gertrudist azért, hogy halála percében miért hazudik, miért mondja, hogy ártatlan vagyok”. Ez a hagyományos beállítás volt, Vörösmarty értelmezése szerint, hogy 68
