Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - T. Erdélyi Ilona: Katona József műveinek első kiadási tervéről

(Erdélyi több drámát is írt, az utolsót 1851-ben, és Moliére-től fordította A fösvényt, de ezekkel most nem foglalkozunk.)

A színház és a dráma iránti aktív, azaz írásokban megnyilatkozó érdeklődése az 1850-es évek elejéig, pesti tartózkodása végéig tartott. Miután 1851 novemberében Sárospatakra költözött, illletve 1854-től kezdve ritkábban utazott Pestre, rendszeres kapcsolata megszakadt a pesti színházi világgal. Az 1830-as évektől dramaturgiai írásaiban és színikritikáiban, valamint a színházzal foglalkozó egyéb írásaiban, még levelezésében is megmutatkozott érdeklődése a színház és a dráma iránt. Az 1830-as évek második felében Shakespearet, Goethét és Szophoklészt, később Schillert is tisztelte (ez volt nála a sorrend). „Példának”, de sohasem „példánynak”, azaz utánozandó követendő modellnek tekintette őket. Ezekben az években, 1838 és 1840 között, foglalkoztatta a magyar dráma sorsa. Hazai drámaíróinkról így vélekedett 1838-ban: „Hazai színköltők közül a dráma komoly nemében Szigligeti és Vörösmarty nyújtanak élményt a publikumnak, de egyik sincs ott, hol ez előtt húsz évvel, Katona József, Bánk bán szerzője, kivevén a nyelvet, Vörösmartyét; Szigligetié gyenge, alig drámai. Különös pedig azon irtózatos neme a fatalizmusnak, mely alatt Vérnász, Marót bán, Dienes, Gyászvitézek, meglepő, ható fordulatai szenvednek; testvér és testvér, szüle és gyermek egymást raboskodtatják, szeretik, elárulják stb. inkognito játsszák szerepeiket; jelenetek, legkiáltóbb tanúi drámai szegénységünknek.”5

Erdélyi nem fogadta el a szokásos hazai mentségeket: miszerint a rossz drámák okát az állandó színház hiányában kell keresni. Ez csak részben lehet igaz, mert — és itt a nagy példákra hivatkozik — „ ... Shakespeare tökéletlen színpad mellett íra jó drámákat, Moliére szintúgy; s nálunk Katona József.”6 Inkább arra kellene gondolnunk, folytatja, hogy máshol lehet a baj oka. Drámaíróink ugyanis eltávolodnak az élettől, pedig a dráma egy Anteus és Anteushoz hasonlóan, a dráma is elveszíti erejét, ha elszakad a földtől: erőtlen és érdektelen, ha nincs kapcsolata a korral, az élettel. A dráma virágzását gátló körülményekről szólva utal arra, hogy ezt már „ ... az 1820. Tudományos gyűjtemény valamelyik füzetében elmondá Katona József, Bánk bán írója, én úgy s ma nem szólhatok.”7

Erdélyi Jánosnak a korabeli magyar drámáról az 1840 előtti években formált véleményéből elsősorban azokat a részeket emeltem ki, amelyek Katona József munkásságához, ill. a Bánk bánhoz kapcsolódnak. Véleményét jelzi, hogy azt is „példának”, de nem „példánynak” tartotta, és ahhoz viszonyította hazai drámáinkat.

Katona jelentőségét korán felismerte. (Egyébként is volt érzéke a tehetség felfedezéséhez, mint azt Petőfiről 1844 elején a Regélő Pesti Divatlapban írt sorai mutatják. Ő hívta fel a figyelmet — elsőként — a pályán akkor feltűnt költő tehetségére.)

Miután a fiatal, bírálóként éppen ez időben színre lépő Erdélyi János felismerte a méltatlanul elfeledett Katona József drámájának értékeit, elhatározta, hogy kiadja műveit. Két motívum vezethette ebben. Egyrészt, hogy életművét bemutatva rehabilitálja az írót, másrészt pedig, hogy a hazai hagyomány ápolásával segítse a kortársi drámairodalom kibontakozását. Amikor Erdélyi nekilátott a munkának, kiderült, hogy nem tudnak az íróról, pedig a kiadónak legalább az életrajzi adatokra, műveinek jegyzékére szüksége lett volna. Ezek hiányában egyetlen megoldásként a Társalkodó olvasóihoz fordult. A közvetlen előzmény, amely a korábbi elhatározást tetté érlelhette, a Bánk bán előadása volt 1839. március 23-án a Pesti Magyar Színházban — Egressy Gábor jutalomjátékaként. A látottak élménye süt át Emlék Katona Józsefre című írásán, amelyet 1840. április 19-én vetett papírra, és amely a Társalkodó április 25-ei számában jelent meg.8 Ebben már határozottabban fogalmazott, mint korábbi írásaiban. Ekkor mondja ki a Bánk bámóY. „A mű egyetlenünk a maga nemében, legalább ha komoly színdarabinkra kerül a szó, van mit például felhozni. Velem történt, hogy vidéki literatúrai barátok közt szinte illy kitüntetéssel említém, s mindjárt az volt a második kérdés: ki írta? ,Katona József mondám. Természetesen fogadkozának, hogy a ,literatúra’ új nevezetességeit nem ösmerhetik. Korántsem, uraim, a szerző már nem él, Bánk bánt még 1820 előtt írta. És nincs benn a magyar költészet kézikönyvében!” A Handbuchra vonatkozó megjegyzés Toldy Ferencet

60