Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Márton László: Porba húzott grádicson (Katona József lírájáról)

sága a Bánk bán hátán utazik az időben és a magyar kultúrában, csakhogy a Bánk báni félig-meddig eltemették a kommentárok és a publicisztikai hivatkozások. És ezt nem azért jegyzem meg, mintha Katonának akár a verseit, akár valamelyik színművét ki kellene ásni; Katonát nem tartom sem kegyeleti, sem régészeti objektumnak. A magyar irodalom olyan élő figurájának tartom őt, aki egyszerre volt erőteljes és mély, ugyanakkor eredeti és invenciózus. » Figuraként látni Katonát: értelmezni személyiségéből azt a kevés vonást, amely látható, és értelmezni azt a tényt, hogy vonásainak többsége homályban marad. Értelmezni, túl a metaforán, alkatának sokak által megfigyelt eruptív jellegét: valami nagy-nagy belső súly nyilvánvaló ellenszegülését a kimondással szemben. Az életvezetés komor nehézkességét, amely nem áll ellentétben a vadásznapló meghökkentő tréfáival és a kecskeméti leánycsú­foló szabadosságával. A szinte sértően szűkszavú, magányos férfit, aki egy régi nádor álarcát ölti fel, hogy nyílt színen lemészárolhasson egy védtelen asszonyt; és aki ugyanak­kor hosszú-hosszú Berzsenyi-strófákban hullajt könnycseppet a soha nem látott Újváry Betti sírhalmára*, és akinek érző szíve azért nyög, mert egy bizonyos Molli sohasem mosolygott rá. Akinek szörnyű, kopár színpadán jóságos uralkodók csetlenek-botlanak, mintha sakktábláról odatévedt királyok volnának; miközben az éhségtől őrült anya saját kisgyermekét falja fel, pedig egy tigrist is széjjel tudna szaggatni. Aki a pusztai romtemp­lom előtt azon tűnődik, vajon kik imádkozhattak itt; és lát a romokon Valakit (így, nagybetűvel), aki beszél hozzá, de akinek nem érti a nyelvét. Aki gyönyörködik a végtelen nagyságban és végtelen kicsinységben, de nem programszerűen, mint a felvilágosodás költői, hanem félig öntudatlanul, mintha ősképeket látna. Aki nem volt mester; de mester­kedőként igazi nagyságnak érződik. A figurából megérthetők a teljesítmények. Katona József, ellentétben a korabeli többi mesterkedő vei, nem kizsákmányolni próbálja a nyelvet, nem a rím és a ritmus kiskapuit keresi; ő a nyelvben is „világokat álmod”. Mintha egy kódexmásoló szerzetes érezne rá a rokokó ízeire. Többen észlelték és értékelték azt a tényt, hogy Katona nyelve nem az almanachlírából vagy az érzékeny játékból ered, hanem a lovagdrámák öblös harsogásából, ám ez még nem magyarázza meg az ő nyelvezetének furcsaságait. Nála a nyelv is törede­zett, és a szilánkok élesek. Ezért hat olyan régiesnek, s nem azért, mintha nem érintette volna meg a nyelvújítás. Száz évvel korábbi daloskönyvek, amelyek valóban érintetlenek a nyelvújítástól, nyelvileg nem érződnek annyira régiesnek, mint Katona, akire viszont nagyon is hatott a nyelvújítás — vagy inkább ő mágnesezte át a neologizmusokat. Úgy látom egyébként, hogy a drámák és versek nyelvileg nem egyneműek: a drámák csak nehézkesek, a versek egyszerre nehézkesek és könnyedek. Szakállas körmondatok vannak ripityára törve és belegyömöszölve egy-egy elröppenő strófába, csengő-bongó vagy brutá­lisan kibicsakló rímpárba. Csak nehézkesnek lenni, ez gyakran előfordul a magyar költé­szetben. De nehézkesnek lenni, és ugyanakkor nagy súlyokkal terhelten röpülni szédítő magasságokig: ez annál ritkább. Amit Katona a Gyermekkor című versében az öntudatlan gyermeki életről ír, amely „Szabadon lépkedett széjjel, Napot álmodozott éjjel, Egy arasztnyi volt világa, Mégis tündérvárba hága ' Porban húzott grádicson”, az most, a kései magyar kultúrából nézve Katona József költői önarcképének is látszik, s őt nézve látjuk a magunk helyét is: „kiirtott bozót helye, szép sík”. A figurából életre kelthetők a teljesítmények. Egyszer talán eljön az idő, amikor a Bánk bánt elsősorban színházi okokból, nem pedig kegyeleti vagy kultúrpolitikai okokból fogják * A versformát ezúttal sem közvetlenül Berzsenyitől, hanem Dukai Takács Judittól veszi át. 51

Next

/
Oldalképek
Tartalom