Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Márton László: Porba húzott grádicson (Katona József lírájáról)

színre vinni. Egyszer talán lesz egy rendező, aki nem a dráma ügyetlenségeit vagy homályos részleteit próbálja kigyomlálni, aki nem akarja leporolni a darabot, s nem a valóságos vagy vélt ideológiai tartalmat vadássza, hanem észreveszi és megjeleníti a Bánk bánt mint látomást. Ha a figura életre kelti a teljesítményt, akkor nem kell vastag könyvekben indokolni a Bánk bán végkifejletét, s fölösleges különálló magyar dramaturgiát konstruálni az állítólagos indogermán színházi formával szemben. Akkor nemcsak a Bánk bánnal lehet Katona többi művét magyarázni (sőt, már-már mentegetni), hanem a versek is tehetik a Bánk bánt érthetővé, s ami annál sokkal több: átélhetővé. Katona lírája: ha más nem is, egy lehetséges kapcsolódási pont, amelyen keresztül a túlreflektált, kihűlt és kissé merev mai magyar kultúra találkozhat önmaga hagyományaival.

És e néhány vers, ha mást nem is, annyi figyelmet és szeretetet mindenképpen érdemel, amennyi a jobb sorsra érdemes, nagy nekigyürkőzéseknek jár. Magyarországon a kudarcnak sikere van; Katonát a dramaturgoszi kudarc halott klasszikussá tette. Lírikusi kudarca révén legalább szélsőség, ám élő szélsőség lehetne.

Ami pedig a kiásást illeti, az már több, mint hatvan esztendővel ezelőtt megtörtént, amikor Bartucz Lajos professzor felásatta a Katona-család sírját. Mint kiderült, a költő legalul feküdt, vagyis apjánál mélyebbre volt eltemetve, aminek az a természetes magyarázata, hogy korábban halt meg. Ám ez a tény jelképesen is értelmezhető: Katona a szó átvitt értelmében idősebb volt a saját szüleinél, s a világnak egy mélyebben fekvő, rejtettebb, öregebb rétegéhez volt tartozandó. Még azt sem tartom kizártnak, hogy az utókor kíváncsisága elől próbált elrejtőzni, minél mélyebbre. Bárhogy van is, Bartucz professzor nem sokat vesződött a jelképekkel: jegyzőkönyvet vett föl, s a csontvázon, különös tekintettel a koponyára, komoly antropológiai megfigyeléseket hajtott végre, megemlítve bizonyos egyéni jellegzetességeket is. Azóta tudni lehet, hogy Katonának melyik foga volt szuvas. Vajon igaz-e, amit Goethe mondott egy hasonló alkalommal: hogy „a száraz tokot nem szereti senki”?

Katona József, még amikor csontvázán viselte önmagát: „Alakja elég csinos volt, sugár termettel, de arca nem volt szép” — így látta őt női szemmel a női szemtanú. Katona lírájában az ember, mint valami tehetetlen, ormótlan tárgy, „belehengerül” az életbe. S ha az ő költészete belehengerült a mi életünkbe: biztos-e hogy „csapodár forgandóságé lett”?

52