Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Márton László: Porba húzott grádicson (Katona József lírájáról)

színre vinni. Egyszer talán lesz egy rendező, aki nem a dráma ügyetlenségeit vagy homá­lyos részleteit próbálja kigyomlálni, aki nem akarja leporolni a darabot, s nem a valóságos vagy vélt ideológiai tartalmat vadássza, hanem észreveszi és megjeleníti a Bánk bánt mint látomást. Ha a figura életre kelti a teljesítményt, akkor nem kell vastag könyvekben indokolni a Bánk bán végkifejletét, s fölösleges különálló magyar dramaturgiát konstruálni az állítólagos indogermán színházi formával szemben. Akkor nemcsak a Bánk bánnal lehet Katona többi művét magyarázni (sőt, már-már mentegetni), hanem a versek is tehetik a Bánk bánt érthetővé, s ami annál sokkal több: átélhetővé. Katona lírája: ha más nem is, egy lehetséges kapcsolódási pont, amelyen keresztül a túlreflektált, kihűlt és kissé merev mai magyar kultúra találkozhat önmaga hagyományaival. És e néhány vers, ha mást nem is, annyi figyelmet és szeretetet mindenképpen érdemel, amennyi a jobb sorsra érdemes, nagy nekigyürkőzéseknek jár. Magyarországon a kudarc­nak sikere van; Katonát a dramaturgoszi kudarc halott klasszikussá tette. Lírikusi kudarca révén legalább szélsőség, ám élő szélsőség lehetne. Ami pedig a kiásást illeti, az már több, mint hatvan esztendővel ezelőtt megtörtént, amikor Bartucz Lajos professzor felásatta a Katona-család sírját. Mint kiderült, a költő legalul feküdt, vagyis apjánál mélyebbre volt eltemetve, aminek az a természetes magyará­zata, hogy korábban halt meg. Ám ez a tény jelképesen is értelmezhető: Katona a szó átvitt értelmében idősebb volt a saját szüleinél, s a világnak egy mélyebben fekvő, rejtettebb, öregebb rétegéhez volt tartozandó. Még azt sem tartom kizártnak, hogy az utókor kíván­csisága elől próbált elrejtőzni, minél mélyebbre. Bárhogy van is, Bartucz professzor nem sokat vesződött a jelképekkel: jegyzőkönyvet vett föl, s a csontvázon, különös tekintettel a koponyára, komoly antropológiai megfigyeléseket hajtott végre, megemlítve bizonyos egyéni jellegzetességeket is. Azóta tudni lehet, hogy Katonának melyik foga volt szuvas. Vajon igaz-e, amit Goethe mondott egy hasonló alkalommal: hogy „a száraz tokot nem szereti senki”? Katona József, még amikor csontvázán viselte önmagát: „Alakja elég csinos volt, sugár termettel, de arca nem volt szép” — így látta őt női szemmel a női szemtanú. Katona lírájában az ember, mint valami tehetetlen, ormótlan tárgy, „belehengerül” az életbe. S ha az ő költészete belehengerült a mi életünkbe: biztos-e hogy „csapodár forgandóságé lett”? 52

Next

/
Oldalképek
Tartalom