Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Márton László: Porba húzott grádicson (Katona József lírájáról)

alkottak (aminek nem mond ellent, hogy életük tevékeny része köztiszteletben, sőt nem is minden siker nélkül zajlott), mindketten szenvedtek az elszigeteltségtől s a légüres térben végül is mindkettejük költészete elfulladt. A mai magyar kultúrában mindketten klasszikusnak számítanak, úgy azonban, hogy a mai magyar kultúrának nincs hozzájuk közvetlen köze, s nem is igazán tud velük mit kezdeni. A Hymnust éneklik és szavalják, de Kölcsey mint költő nem nőtt a szívekhez, mint gondolkodó nem hat közvetlenül, Parainesisét pedig nem szokás megszívlelni. A Bánk bánt nemzeti drámának szokás tartani, amiben kimondatlanul az is benne rejlik, hogy a mai napig ez az egyetlen tragédia a magyar drámaírásban (még jó, hogy ez az egy megvan!); minden rendezőnemzedék nekirugaszkodik, és rendre kudarcot vall vele, azonkívül tananyag (hangsúly a szóösszetétel második felén). Katona többi drámája legalább annyira egzotikumnak számít, mint a kabuki-játék, verseiről pedig tudni sem szokás.

És legalább ennyire megvilágítják a költőt az összevetésből adódó különbségek. Legszembetűnőbb talán, hogy mennyire más a műveltsége Kölcseynek és neki. Messziről nézve azt lehetne hinni, hogy Kölcsey egyszerűen műveltebb, mint Katona. Ám erről szó sincs; ha más nem, Katona történetnyomozásai nem kisebb olvasottságról tanúskodnak, mint Kölcsey hasonló tárgyú munkái. Azt is lehetne hinni, hogy Kölcsey műveltsége korszerűbb vagy filozofikusabb volt, ám így megfogalmazva ez sem igaz. Én a különbséget ismét csak az irányultságban látom: Kölcsey eszközként használta a műveltséget, Katonának egyszerűen csak megvolt, és elemei beépültek, ha beépültek az ő különös költői világába. Kölcseynél a külső hatások: megannyi hivatkozási alap, megannyi precedens. A Katona műveiből kinyomozható külső hatások: törmelékes, néha már kaotikus kupac, amelyet a felizzó géniusz néha váratlanul egybeolvaszt. Kölcsey doktrinér volt, és mindent, még az érzeményeket és a versformákat is egy-egy elméletnek igyekezett alárendelni; lírikusként azokban a pillanatokban tud nagy lenni, amikor egy-egy kollektív sorsérzés túlsodorja saját elméletein. Katona minden, csak nem doktrinér; akkor sem az, ha művészi tudatosságra törekszik. A tudatosság valahogy felülről ülepedik rá, akár gyakorlati tapasztalatokból, akár egyéb módon megszerzett ismeretekből származik. Kölcsey az előadásmódot és a mondandók elrendezését a retorikából tanulta, Katona inkább a színpadi hatásokból. Kölcseyben nem a műveltség tartalma korszerűbb: ő maga korszerű jelenség, a nemzeti hagyományok számonkérésével és a holt árnyak idézésével együtt. Katonában van valami elképesztően korszerűtlen (annak ellenére, hogy színművei látszólag ugyanazt a magyar múltat idézik), ám ez a korszerűtlenség csöppet sem hat elavultnak. Katona mint tünemény ijesztően és mélyen archaikus. Az általa vizionált pusztai romtemplomok ugyanabból az ősidőből merednek, amelyben Ady eltévedt lovasa üget. Ő nem keresi a nemzeti hagyományokat, ő inkább éli őket — félrehúzódva, feltűnés nélkül, egyszerre kísértetiesen és gyakorlatiasan.

Minden párhuzam ellenére kérdés persze, hogy jogos-e Kölcseyt és Katonát mint két egyenrangú és egyenlő súlyú lírikust egymás mellé állítani? Ha a látomások mélységét és a költői teljesítmény intenzitását vesszük tekintetbe, akkor ez, úgy vélem, magától értetődik. Másként áll a dolog a hatás tekintetében. Kölcsey lírájának legjava, éppen a benne megnyilvánuló kollektív sorsérzés miatt, folyamatosan hatott, az általa fölvetett tragikus dilemmák tovább éltek és bonyolódtak. Katona versei több, mint fél évszázadig nem is voltak hozzáférhetők, s utána is inkább csak az irodalomtörténészeket érdekelték, mindaddig, amíg hatásuk föl nem bukkant Weöres Sándor költészetében.* Katona egész munkás* Ez aránylag korán történt: Weöres Medusa c. 1943-as kötetében az Emlékezés a gyermekkori tájra c. költemény „A lírikus Katona József szellemének” van ajánlva (talán nem teljesen véletlen, hogy e vers éppen abban az évben született, amikor megjelent Waldapfel József monográfiája), s már korai Weöres-versekben is vannak Katona-reminiszcenciák. Weöresnek köszönhető, hogy Katona, ha megkésve is, helyet kapott a magyar líra történetében. A Három veréb hat szemmel antológiában Weöres a magyar manierista líra betetőzőjének nevezi Katonát, mondván: „igazi góngorista, pedig tán sose hallott Góngoráról”.

50