Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Márton László: Porba húzott grádicson (Katona József lírájáról)
Márton László Porba húzott grádicson (Katona József lírájáról) JLSegy költészet, amelyben éjszaka van. Ahol az árnyékok óriási elnyúlási még a hangokat is elborítják. Ahol az életerő kifagy. Ahol az elmaradott út hökkent fia sötétben botorkál. Ahol még az égő indulatok tüze is oly csendes, mint a hűlt temető az éj betakart ölén. Ahol elhódít az alkony, és elömlik az ég. És a megmerevült tetem áléit szeme Orionok kebelébe lövell. Ahol egy fél gyászba borult világ elalva nyúlik a nyúgoti óceánba. Ahol fut a múlt, az éji felhő; és a zászló szomorúan nyikorg a háztetőn. Egy költészet, amelyben csend van. Fáradt csend, amely sziszeg az éj homályán. Ahol az est elhallgat, és a fuvallat megáll. Ahol csak egy üreg ásít, és elfeketült döledéken tűnődve tyütyürékel a siket estveli csend. Ahol az éjfélnek óráján a lebbenő árnyékok egymásra tolódnak, és a meglapult liget összecsúsztatja a pezsgő szellőket. Ahol csörtet a levelek közt a forró est szele. Ahol az éjféli csendpompáknak lepleit feldúlják az óraütések. Ahol a juharlevél csettög, és a gerlice álmot ubrikol. Ahol aludni készülő madár fütykél, béka ümmög, denevér repdes; ahol már csak szúnyogok és prücskök hallatják hangjukat. Sírcsend, ahol egy háztetőn elmés bódító csuszogásokkal nyivog egy kandúrmacska. Egy költészet, amelyben végtelen térségek nyílnak, és ahol a tér bús homályán az örök éj képesül. Ahol a magány kellemetes gyászban ül, és az elmés balgatagok dühzajogási tündökölő sírüregből hallatszanak. Ahol csillagokat lehet hágni a vágy egében, és a képzet a világ véghetetlenségében repül. Ahol a vágy és a cél között világok — idők — nyúlnak heverészve tömötten. Ahol többé nem pök a chaos öröm-világokat. Egy költészet, amelyben élet és halál számvetése során, hajdan és majdan között megdermed a pillanat. Ahol nincs lódító erő, amely a múltat és a jövőt abroncsba hajtaná; és eszerint nincs remény. Ahol a táj el van álmosulva. Ahol a fák régtől mohosak, és leveleikben új meg új szenderben ismét leül a szellő. Ahol csak a hold önthet örömöt Alcyoné ablaka sárgult pírzöldein át. Ahol a göncölt leszegte az idő. Ahol az emlék árnyékként mulat a sírdombokon, és a vak remény rokona. Ahol az idő béfedezi a gyermekkort, az arasznyi tündérvilágot, a gondatlan andalt, ahogyan a gyermekkorban ültetett facsemeték, felnővén, betakarják a házat. Egy költészet, amelyben képek és jelenések zuhognak egymásra. Ahol néha szemfájdító élességgel válnak el egymástól a töredezett részletek; az érzések és a gondolatok azonban sokredőjű, homályos leplekként lebegnek hosszú strófákon, olykor egész verseken át. Egy költészet, amelyben színpadias díszlethatások válnak elhihetővé. Egy lírába transzponált színpad, villámgyorsan változó kulisszákkal, amelyre azonban sohasem lépnek föl a szereplők, csupán a csecsemősírásra felébredt anyák árnyéka lebeg az ablakokban. Csupán a holdfényben látszik egy pillanatra két boldog alak. Csupán egy mohos oszlop oldalánál ül Ő, aki már meghalt, hószín fürtökkel, reszkető kézzel, s keserű nyögést hallatva porba markol. Csupán a gyermekkort felidéző versben fésülködik egy lány a tóparton, miközben 47
