Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Márton László: Porba húzott grádicson (Katona József lírájáról)
a feléje csapódzó szúnyogsereg nedvért rimánkodik; de a vers jelenidejében ennek már csak a hiánya van meg. Talányos szavak, szakadozott mondatok. Költői formákba préselt láz, dadogássá töredező látomás. Egy költő, aki világokat álmod a világ hátára. Akiben az éjfél borzadálya nyomán elválik az élet a tudástól. Aki merő szemekkel néz el szigorú kerületéből. Aki embergyűlölői órájában a magány géniuszához menekül a természeti rény hamvait fedő piperék, a társadalom elől, amelyet ő, soha meg nem honosodott szóval, öszveszövetkezésnek hív. Aki a teremtés kellemeit egy kis hangyán csodálta. Aki fény és árnyék határán állva, így szól: „tőlem az ész, mellőlem a világ elreppenne”. Aki viszont a lantjáról azt állítja, hogy zokog, sőt végsiralmakat zokog, továbbá „letúrja itt — húrjait”. Akinek vérző szivében „minden úgy vonódik el”. Aki voyeurségében is ködképek után leskelődik (ellentétben a nagy példaképpel, A feredés költőjével): „Mint egy kedvese csokiba / Telhetlen csupa elbujúlt / Nyájőr a liget emyiben, / Véletlen midőn egy bokor / Sűrűjéből ölébe dől / Játszó csalfa szerelmese”. Aki azt is mondja magáról, hogy: „Merő szemmel, mint egy halott, / Két kart fűzve egymásba, / Sejtek olykor egy hajnalion / Fényt az elkábulásba’”; és könnye kigördülésére látja, hogy ez mind semmi. „És ha sírok, csak a / Visszhang jajdul el velem.” Egy költő, akinek az eljajduláson túl nemigen volt visszhangja. Egy költő, a magyar kultúrában lappangó holdbéli csónakosok egyike, aki percről percre, sorról sorra megfeneklik a holdbéli szirteken. Fiatal költő. Elsőkötetes. Ez az első és egyetlen verseskötete önállóan a mai napig nem jelent meg.* Az én szememben Katona József a kiteljesedni nem tudó, önmagába visszahulló nagy- nagy lehetőség. Ahogyan fel tudott villantani egy mai napig mértékadó magyar dramaturgiát, ám a precedens, a Bánk bán megteremtésével alkotó ereje kiapadt (mindegy most, hogy ebben milyen külső okok játszottak szerepet), úgy lírájában is fel tudta mutatni egy nagy költészet lehetőségét, költői életművet azonban nem hozott létre. Kérdés persze: mire megyünk azzal a fogalommal, hogy életmű? Katona Józsefnek huszonöt verse maradt fenn, ezek azonban együttvéve és összeírva sem tekinthetők egésznek; és nemcsak azért, mert jó néhány érdektelen vagy halvány versezet is akad közöttük, hanem elsősorban a nagy versek miatt nem tekinthetők egésznek. Mert van néhány verse Katona Józsefnek (főleg A magányhoz, az Idő, A képzet, Az andal, a Gyermekkor és talán a Rege), amelyek szédítő magasságokba visznek; és e magasságok között, ellentétben egy-egy gazdagabb életmű csúcsaival, érzésem szerint nincs átjárás. Semmivel sem adja alább, mint Csokonai, Berzsenyi vagy később Vörösmarty; nyelvi erővel és fantáziával nem kevésbé győzné, mint ők; amiben Katona a legnagyobb költőktől különbözik, az, hogy lírájának csúcsai szinte a levegőben lebegnek, hogy költészetének nagy pillanatai előzmények és következmények nélkül fény lenek föl. Ha viszont nem a csúcsok felől nézzük: ez a költészet csupa másodlagosság, csupa nyilvánvaló külső hatás, vagy inkább azok törmeléke. Szentimentalizmus, éjszakai természetlíra, újgótikus borzadály. Schiller, akit a költő egy barátja (talán Bárány Boldizsár) társaságában olvasott. Klopstock, Hölty és Matthisson. Young. Sturm és Drang, meg a forgalomban levő Sekszpír-zanza. És még néhány, nem is csak poros, hanem szinte már penészes figura, köztük Veit Weber, aki Tiborc monológját írta. Filozófusok: Rousseau és Kant, valamint, ami már meglepőbb, Schelling. Katona egyik legértőbb kutatója, Waldapfel József még Schopenhauer főművének hatását is látni véli a versek némelyikében, s bármily meghökkentő gondolat is ez: A világ mint akarat és képzet 1818-as kiadását * Időközben a Szépirodalmi Könyvkiadó közreadta Katona verseinek tudományos igényű kiadását, a kézirat hasonmásával. A szöveget gondozta: Orosz László. 48
