Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Kerényi Ferenc: (Mai) jegyzetek (a) Bánk bán (egykorú színpadi) sorsáról
róluk Balog István 1830-ban: „Inkább hisztóriák. Előadni erőnk felett van. De ha nagy költséggel, bajjal előadjuk is, nem csinálnak theátrális effektust.” Ünnepi alkalmakkor magyar témájú idegen drámákat adtak, mint a kolozsvári színházat is megnyitó Zrínyii Theodor Körnertől, Charlotte Birch-Pfeiffer Szapáry Péterét vagy August Kotzebue-tól A magyarok első jótevője c. István király-egyfelvonásost, szintén tőle a Béla futását, amelyet prózai és (1822-től) énekesjátéki változatban is műsoron tartottak. A társulatok másutt is keresték az 1810-es évek ritka és játszható eredeti darabjait. Udvarhelyi választása tehát ésszerű és logikus volt, ugyanakkor merész is: a Pesten játszani nem engedett Bánk bán előtt már kudarcot vallottak a kassai cenzornál az Aubigny C lementiával 1831-ben. A magyar színészet azonban Kassán is, ahol pedig ekkortájt, 1828 óta, az ország legerősebb együttese játszott, előtte állt a romantika színpadi ízlésforradalmának. A francia melodráma és társadalmi dráma jobbára német átdolgozásokban érkezett; Victor Hugónak egyelőre híre, de nem színpadi művei terjedtek nálunk. A Bánk bán ősbemutatójáról egyetlen színlap a forrásunk, így a közreműködők jellemzéséhez igénybe kell vennünk a rendszeresedő színikritikák kínálta analógiákat is. A szereplők még mindig a vitézi játékok gyakorlatával közeledtek a drámához, amelyet egyébként Udvarhelyi nevezett először (a színlap ajánlásában) „minden módon remek”-nek. Az első Bánk, Bartha János életkorát és adottságait tekintve akár a nagy megújítok közé is tartozhatott volna. Ő volt a hősi szerepkör ügyeletes, nagy ígérete: szálas termetén jól mutatott a történelmi jelmez (annak idején szabóként került a színházhoz), zengő basszusa lenyűgözte nézőit — az önfegyelem, a mérséklet, a képzésre való hajlam teljes hiánya azonban képtelenné tette belső konfliktusok átélésére és ábrázolására, előrevetítve elkallódásának történetét. Három és fél év múlva, amikor Budán játszotta a nagyurat, és a vitézi játékok mintájára egyindula- tú figurát formált belőle, a karzaton nagy tapsot aratott ugyan, ám a kritikus keserűen jegyezte meg, hogy „a szüntelen dühöngő hangnak rendkívüli ereje verdesi a hallgatók fülét.. .”. Egy másik bíráló, ugyancsak 1836-ban, arra is rámutatott, egyik alakítása kapcsán, miért nem lehetett az istenáldotta őstehetségből a romantika átlényegülő, szerepkörén felülemelkedő nagy színésze: „Éppen ez kárhoztatható múltkori [értsd: régebbi iskolájú] színészeinkben, hogy csak egyre adák magokat, mert úgymond: — Ez az én szerepem, ez egyezik természetemmel — s így soha se kelt bennek [...] művészet. Némelyek csak hasonnemű indulatokat se foghatnak föl, annyira ragaszkodnak a mindig egyhez ...” Nincs okunk feltételezni, hogy a Bánk bán ősbemutatóján más lett volna a helyzet. Gertrudis-Kántorné a síró-éneklő iskola tragikája és heroinája, szerepkörében másfél évtizede vitathatatlanul az első. Ha 1819-ben színre kerül a dráma, a királynét már akkor is ő játszhatta volna. Minden bizonnyal jelentős színpadi egyéniséget formált Gertrudisból, s ennyiben megfelelt Katona eredeti elképzeléseinek. Ugyanakkor mind több bírálat éri lassú szereptanulásáért, ebből következő ritka fellépéseiért, de főként a szavakat nyújtó szavalási modorosságáért. Déryné 40 évesen játszhatta el a neki írt szerepet, Melindát. Az első számú kedvenc naiva minden szerepét sikerrel és illúziót keltőén játszotta — ugyanakkor feltűnő, hogy emlékirataiban nem említi a kassai ősbemutatót, holott Katona pesti éveiről részletesen írt, 1869 és 1872 között pedig már tudnia lehetett a Bánk bán elhíresüléséről. Szentpétery Zsigmond (Petur) még a hősi szerepkört birtokolja, hangos és szapora szavával. Ám orgánuma már nem sokáig bírja a megterhelést, rövidesen az apaszerepekre tér át. Őt 1835-ben rótta meg Peturként a Honművész szerkesztője, Róthkrepf Gábor, Katona egykori pesti társa, pontosan azt szegezve szembe alakításával, amitől az író tartott: „ ... nemzeti darabjainkat a színészek azon részükben is, hol szükségtelen, s a dolog természetével ellenkezik, helyben nem hagyható pátosszal, pattogósán és lármásan szokták adni.” Az első Tiborc, Szilágyi Pál, gyakorlottan alakította az idősebb karakterfigurákat. Szerdahelyi József (II. Endre) inkább baritonénekesként volt nevezetes — az első Figaro A szevillai borbélyban —, mint drámai színészként. 1834-ben Kolozsvárott fel is jegyezték róla, hogy a király jelleméből csak a mély bánatot hangsúlyozta (érzékenyjátéki örökség), s így egyetlen felvonásnyi szerepében is unalmasnak hatott. 22
