Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Kerényi Ferenc: (Mai) jegyzetek (a) Bánk bán (egykorú színpadi) sorsáról

Mindazonáltal akadt az ősbemutató színpadán két olyan színész, akik nem a vitézi játék és az érzékenyjáték hagyományát, azaz a múltat, hanem a romantikus történelmi tragédiát, a jövőt képviselhették az előadásban: Biberachot Megyeri Károly, Ottót Egressy Gábor játszotta. Az előbbit („van-e, ki e nevet nem ismeri?” — legalább Petőfi óta) adottságai alig predesztinálták másra, mint komikusi szerepkörre. „Kis test, nagy fej [...] hát ha hozzágondoljuk azon feszes pedantériát vagy kéneső-fiirgeséget, s a recés hangban a mélységet...!” — jellemezte őt a keze alatt színészi pályát kezdett Szigligeti Ede. „Megyeri azonban tökéletesen egyénített; s ritka színész tagadta meg tulajdon alanyiságát annyiszor és annyiféleképpen, mint ő) — ezzel átlépte (a magyar színészetben elsőként) szerepköre határait. Komikusi diadalai mellett megújította az intrikus-játékot. Addig csúnyára maszkírozva, nagy színpadi jövés-menéssel, erős mimikával, fogcsikorgatással, lábdobbantá- sokkal illett a cselszövőket alakítani, hogy a gyakorlatlan nézőnek se maradjon kétsége rossz szándékai felől. Megyeri félelmetes, hideg, metsző intellektusú intrikusokat formált

— Biberachot Katona már 1815-ben (mint idéztük) ilyennek képzelte. Amíg ő ösztönös tehetségként lett, még tragikus szerepekben is, a magyar színpadi romantika új iskolájának vezéregyénisége, Egressy Gábor tudatosan, állandó önellenőrzéssel készült ugyanerre, lépésről lépésre hódítva meg mestersége tartományait. Ehhez neki is felül kellett emelkednie fizikai korlátain: 1839-es arcképéről sovány arcú, keskeny vállú fiatal férfi tekint ránk, nem éppen ideális adottságok (idevéve még fáradékony és nem különösebben szép orgánumát is) egy leendő tragikus hős számára. Pályakezdését hét esztendő választotta el Ottó eljátszásától: ezalatt másolt szerepet, súgott operaelőadáson és kapott — pusztán életkora miatt — ifjú szerelmeseket is. (Igaz, ezeket később, Ottót is beleértve, kihagyta színészi önéletrajzából.) Harca a Bánk bán sikeréért a dráma második, kolozsvári előadásán kezdődött (1834. augusztus 30-án), amikor ő választotta jutalomjátékára.

Találó megállapítást tett Orosz László a Bánk bán kritikai kiadásának jegyzeteiben: „1830-as évekbeli első hét előadása — noha egyes szerepekben történtek változások — egy sorozatnak tekinthető.” Hozzátehetjük: noha ez a szám azóta nyolcra emelkedett, a dráma tulajdonképpen két társulat műsorán szerepelt. A kassaiak kolozsvári időzésekor (1834 nyarán) a szereplőgárda hét szerepben volt azonos az ősbemutatóéval, s a kassai együttes Budára jött részlege, amely háromszor játszotta el, lett a magja a Pesti Magyar Színház alapító gárdájának. Debrecenben 1836. október 11-én tűzték műsorukra a Bánk bánt, és csaknem azonos összetételű színészcsapat vállalkozott rá Miskolcon is, november 29-én. Erről a produkcióról színlap ugyan nem maradt fenn, sőt kritika sem segít a szereposztás megállapításában (mint az ugyancsak színlap hiján lévő budai, 1835. december 1-jei előadás esetében), de ismerjük az eltávozott színésztagok nevét, ezért a többi szerepben

— figyelembe véve a rövid időközt — azonos kiosztást feltételezünk.

Táblázatos összeállításunk több megfigyelésre ad alkalmat. A Bánk bán címszerepe a korszak tragikus színészeinek egyre inkább célja, s benne már 1834-ben színre lépett az a Lendvav Márton, aki nemcsak diadalra viszi majd (1845-ben) a drámát, sőt „a” Bánk lesz — mi több: a reformkori magyarság ideálképe. Budai kritikusa (Róthkrepf Gábor) 1835-ben nem nagyszerű adottságait dicséri, hanem alakítókészségét emeli ki a IV. felvonás nagyjelenetében: „Színészen műveltsége legjobban tűnt ki, midőn lihegve s némán tekinte az előtte vérben vonagló királynéra.”

Nemzeti tragédiánk korai színháztörténetére mindenképpen a színészi ambíció a jellemző: az előadások fele jutalomjátéki választás. A drámának olyan vonásai értékelődtek fel, amelyek tíz-tizenöt évvel korábban még a legproblémásabbak lettek volna: az éles konfliktusok színészi ábrázolása és a verses drámai dikció kihívása. A romantika kizengette a színpadon is a magyar nyelv természetes időmértékét, érzelmi és értelmi hangsúlyok sokaságával gazdagította a szöveg hangzásképét. Korai példánk nincs a Katona-textus romantikus színészi előadására, ám valamelyes visszakövetkeztetést megenged az a mód, ahogyan pályája végén, a Színi Tanoda első színészmesterség-tanáraként Egressy Gábor

23