Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Beke József: Dramaturgiai eszközök a Bánk bán szövegében
megoldásnak. Az első változatban passzívan álldogáló királyi árvák mozgása nyomán megindító némajelenet teremtődik: a király „már lejött a léptsőkön, midőn gyermekeit utánna indúlni észre veszi. Szívre hatólag öleli egybe mind a hármat”. E megható mozdulat — amely tragédiába illőbb minden szöveges jellemzésnél — elindít egy feszült komoly- ságú jelenetsort a fekete drapériás, koporsó-hátterű díszlet előtt. Amikor a király könnyeit az egyik udvaronc észreveszi, kettejük párbeszédében — az első fogalmazásban — az udvaronc „majomi hízelkedéssel” válaszol. Katona alighanem ismét érzi, hogy ez az utasítás netán bátorítást adhat az epizodistának arra, hogy némi humorral széttörje a gondosan felépített jelenetet, vagy legalábbis elvonja a figyelmet a király fenséges fájdalmától. Ezért a második megfogalmazásban a „majomi hízelkedés” mímelésére célzó utasítás elmarad, ám nélküle a szöveg sokkal frappánsabb lesz, mert önmagában is kifejezi, amit kell: Király: Egvj Királynak 1 kell látni minden könnyeket: magának / könnyezni nem szabad. Udvornik: Ne kéne bár! (5:19) Hogy Katona milyen jól ismeri a korabeli színjátszás helyzetét, ill. a „játszók” (a színész szó későbbi nyelvújítási alkotás!) lelkületét, s joggal fél a fentebb tárgyalt veszélytől, arra a Bánk bán 1. változatának egyik igen jellemző (színi utasításnak is felfogható) lapalji jegyzete bizonyítékul szolgálhat. Katona a mű egyik jelenetéhez, amelyben a színen lévő különböző rendű-rangú szereplőknek egyszerre kell megszólalniuk, ilyen alapos figyelmeztetést csatol: „Tekéntetbe vevődjön a Helynek méltósága, és midőn az illy mind beszédek vannak, amellyek a nélkül is csak az igen jeles környülményeknél szoktak megesni — a Segéd, sőtt apróbb Személyek is csak lassú dongással adják ki a csodálkozásnak hangját. Nincs ocsmányabb mint midőn a Segéd Személyek a hasonló esetekben vetekednek azon, ki tud nagyobbat kurjantani. De magokban a Fő Személyekben is tapasztalni, hogy ha nagyobb Rolléjok vagyon, ki állanak a hasonló Rangú Segéd Személyek közül és egész méltósággal durrantyák ki a mind beszédet, kezekkel, mintha dróton rángatnák hadarászván a nagyobb Rangúaknak orrok alatt. Bánk el ne felejtse magát. Peturt önn okosságára hagyom”. így ír Katona, a volt segédszínész, a volt rendező, a színésziélek ismerője, aki most művét féltő drámaíróként nyilatkozik. A szóbeli színi utasítások körébe ezt is beletartozónak, fontosnak érzi. (5.) A drámaíró dramaturgiai szándékait rögzítő eszközök közé nem csupán a szóban megfogalmazott utasítások tartoznak, hanem egyéb jelek is. Ezeket az írásképben megnyilvánuló jeleket nevezhetjük közvetett eszközöknek. A szerző kiemelő, figyelemfelhívó lehetőségei ezek. Módot adnak az olvasó, ill. a megjelenítő színész számára, hogy a szövegben rejlő értelmezési finomságokban az alkotó szándékainak megfelelően dönthessen. Ugyanakkor hordozzák az írói szándék egyik legérdekesebb alkotórészét, azt, amely a szövegmondás milyenségére, ennek minőségi követelményeire vonatkozik. „Egy író hanglejtését — úgy-ahogy — szövegének központozása érzékeltetheti. A különféle írásjelekkel való élés majdnem annyira jellemzi a költőt, mint szókincse, vagy ritmikai hajlamai.” (Mészöly Dezső: Shakespeare új tükörben. Bp. 1972. 127.) Ugyanő idézi Dover Willsont, aki a cambridge-i egyetem Shakespeare-sorozatának bevezetőjében így ír a Shakespeare-szövegek pontjairól, zárójeleiről, vesszőiről, nagy kezdőbetűiről — amelyek igen egyéniek, esetleg a grammatikának is ellentmondanak —: „Ezek mondják meg a színésznek, hogy hol s meddig tartson szünetet; irányítják hanglejtését; kiemelik a szenvedélyes nyomatékú szót, sőt gyakran színpadi teendőt jeleznek” vagyis „rövid színi utasításoknak tekinthetők” (i. m. 129). Egyáltalán nem véletlen — s témánk szemszögéből sem közömbös —, hogy Mészöly Dezső éppen Aranyra hivatkozik, aki „mindig roppant gonddal élt a központozás árnyalataival. Valósággal lekottázta olvasók (és szavalok) számára: hogyan hangsúlyozzák verseit. 10
