Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Beke József: Dramaturgiai eszközök a Bánk bán szövegében

Ez már a Bánk bán felé mutat: Tiborc „bizodalom, s félelem között” sompolyog be. De még mindig előfordulnak hasznavehetetlen, megvalósíthatatlan utasítások is: fogait összeszorítva; könnyet törülvén száraz szeméből stb.

A Bánk bán első és második változatának színi utasításait Orosz László vetette össze a kritikai kiadás jegyzeteiben (373). Egyetértve megállapításaival, két jelenségre hívom fel a figyelmet. Az egyik az, hogy a végső változatban elhagyott színi utasítások legtöbbje a színész külsődleges megnyilvánulásaira vonatkozik. Eme tipikusan lovagdrámai megnyilatkozások „gyöngyszemei” a fogcsikorgatásra és a szemforgatásra vonatkozóak: fogcsikorgatva (1:41), fog csikorgatással... ordittya (1:117), fogcsikorítva (4:240), fogcsikorítva tekint le (4: 311) stb. Különösen érdekes ebből a szempontból az örökkön dühösködő Petur egyik jelenete, mert bepillantást nyújt a szerző újrafogalmazó munkájának finomságaiba. Az első felvonás elején az utasítás szerint „fogcsikorgatva” kell beszélnie a fogcsi- korgatásról: Pokolba véled oktalan / Aggodalom! Fogam’ csikorgatása / Itten mit ér? (1:41). Mennyivel kifejezőbb, költőibb a második megfogalmazás, ahol éppen a színi utasítás hiánya ad többlet jelentést a szövegnek: Hej, fére oktalan / aggodalom! mit használ itten a fog- / csikorgatás? (1:75). Az első változatbeli személyes — és ráadásul bemutatott! — „fogcsikorgatás” helyett itt már a szónak átvitt jelentése kerül előtérbe: fojtott düh, néma lázadozás, amely korántsem csupán Peturé, hanem a jelenlevőké, sőt szerte a hazában hasonlóan érzőké egyszersmind.

De érdemes tovább vizsgálni e jelenet kétféle megfogalmazását, ugyanis világosan mutatja a szerzőnek azt a törekvését, hogy az első változatot egyrészt megtisztítsa a színészi manírokra alkalmat adó vonásoktól, másrészt ezáltal egyértelműbbé tegye a szöveget és a látványt. Az ilyen utasítások teljesen elmaradnak: Petur „valamennyire ki fújván magát” szólal meg, erre Simonnak „hunyor tekintettel” kell felelnie, Mikhál „keserűen” kezdi beszédét, majd „hidegebben” folytatja. Egy helyütt viszont egyértelműbbé teszi Katona a színész helyzetét. Mikhál e szövegéhez: „ez itt sebet ver” (1:55) az első változat ilyen utasítást ad: „Szívét érti”, a második ezt így pontosítja: „szívére mutat”.

Az előbbi „hunyor tekintettel” utasítás már átvezet bennünket a szemforgatások területére. A szerző ezeket elhagyja: a semmibe meresztvén ki dülledt szemeit (3:228), el forgatott szemekkel (3:382), szemeit el forgatva (3:388) stb. Hiányuk alighanem nyeresége a műnek.

Másik megfigyelésem arra vonatkozik, hogy Katona gondosan ügyel az elképzelt jelenet egységes, ill. egységesen komoly hatására. Őrzi a drámaiság benyomását. Kerecsényi is felhívja a figyelmet az Aubigny Clementia egyik ilyen utasítására: „A követet játszó úr, valamint minden jelenetben, de főképp ebben, őrizkedjen kacagást gerjeszteni — neki a többi jelenetben is legfeljebb mosolyodást kell indítani”. Jól ismeri a színészlélek csábitó ördögeit, mert hozzáteszi: „azért is ne adasson ez a rollé (= szerep) komikus játszónak”. A Bánk bán végső megfogalmazásában is van bizonyítéka annak, hogy Katona e tragédiában fél attól, hogy a mellékszereplő széttöri a jelenet drámai feszültségét. Az egyik példát az 1. felvonásból vehetjük erre. Itt Simon és Mikhál csillapítják a forrongó Peturt. Mikhál e szöveg után: „De ej! / Békével” ilyen utasítást kap „le hunnya szemeit, s szundikálni akar”. A végső szöveg kialakításakor Katona érzi annak veszélyét, hogy a színész esetleg mosolyt fakaszthat egy humoros szundikálással, de mindenképpen a nemtörődömség látszata felé viheti el a jelenetet, s ebből majd Petur folytatódó dühkitörése hozhatja csak vissza a hangulat komolyságát. Ezért az utasítás teljesen elmarad, így Mikhál „De csak békével” bizonytalankodó közbevetése csupán árnyalja, de nem töri meg a vita feszült hangulatát. Ugyanez az egységességet őrző törekvés figyelhető meg az V. felvonás elején. Az első változatban hosszadalmas, epikus jellegű jellemzés mutatja be a királyt. (Az olvasónak az az érzése, hogy a szerző így akarja megalapozni az alak tekintélyét. Talán rá is fér!) A végső változat csupán a látványra és a viselkedésre vonatkozó utasításokat hagyja meg: „az Emeleten állván, egyj ideig csendes magaalávetésével a sorsnak, öszve kótsolva kezét néz a Halottra” majd „Egyj nehéz sóhajtással magát hidegségre erőlteti”. Van azonban itt egy érzelemgazdag látvány, egy mozdulat, mely határozott nyeresége a végső

9