Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Orosz László: „Szép bajaik a régi időknek” a cenzúra szorításában
Orosz László „Szép bajaik a régi időknek” a cenzúra szorításában JL m.atona a magyar drámaírás akadályait elemző tanulmányában (Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszínt költőmesterség lábra nem tud kapni?) legszenvedélyesebben a cenzúráról ír. Látva, hogy a történelmi tárgyú dráma milyen gyakran akad fenn a jelennel való hasonlóságtól tartó cenzor tilalmán, keserűen kérdezi: „No már hát éppen csak ezért annyi szép bajaik a régi időknek a puszta históriákban penészedjenek meg?” Személyes tapasztalatból állítja szembe az alakjait belső átéléssel megelevenítő írót azzal, aki a cenzúra elvárásaira kénytelen figyelni: „Én vagyok Bánk, én Felicián! Miképp lehessek én csak tűrhető mértékben is az, ha minden harmadik felkiáltásnál e gondolat, hogy csak író vagyok, kiver élemből?” A megfogalmazás szenvedélyessége érzékelteti, hogy legfőbb alkotói problémájáról vall. Bánk bán előtti drámái közül az Aubigny Clementiát is, a Ziskát is eltiltotta a cenzor a színpadtól. Pedig az utóbbi írásakor már számolt várható kifogásaival. Az olvasóhoz intézett előszavában írja: „a dramaturgia és főképp a cenzúra azt meg nem engedheti, hogy mindent voltaképpen tegyek a játékszínre”. Számítva arra, hogy a könyvcenzúra kevésbé szigorú, mint a színházi, amit a huszitákról meg a háborúról elmondani szükségesnek tartott, bevezető tanulmányába, utószavába és jegyzeteibe foglalta, arra készülve, hogy megjelenteti a Ziskát; erre azonban nem került sor. Hasonlóképpen járt el a Bánk bán írásakor is. Az 1815-i első kidolgozás nem játszásra szánt Elő versengésében világította meg, miben tért el az általa ismert történelmi tényéktől. Először is a királyné alakjának megrajzolásában. Gúnyosan írja a Gertrudist mentegető történetírókról: „dagadt torokkal áldja őtet / Bonfint kivéve mindenik rege.” Elutasítja azt az érvelést, hogy a királyné nem lehetett erkölcstelen, hiszen Szt. Erzsébet anyja. Odvas fa is teremhet jó almát, veti oda, s történelmi és irodalmi példákat hoz arra, hogy szülő és gyermek gyakran ellentétei egymásnak. A dráma végleges szövegében az előszó szerepét betöltő Jegyzésben ír a királynéról. Öccseinek gaztetteit felsorolva így vélekedik: „Ilyen nevelésű öcsék között Gertrudist se reményijük igen angyalnak — nem is szolgálhat nagy védelmére az, hogy ő anyja egy szent szűznek (Erzsébetnek), mert ez nem neki köszönheti neveltetését, amidőn még kicsiny korában elvitték a turingiai herceg számára, és egy klastrombán nevelődött. Csak mély tiszteletre méltó állapotja [ti. a királynénak] az, mely engem valamennyire mentségére kénszerített.” A királyné jellemét tehát sötétebbnek tartotta Katona, mint amilyennek drámájában festette. Erkölcstelensége, öccse bűnéért, csábításáért való felelőssége különösen a végleges kidolgozásban enyhül. Az 1815-i szövegben Biberach ezt mondja Ottónak: „a királyné véle hágy magad” [Katona kiemelése], vagyis egyedül hagyva benneteket mintegy kiszolgáltatja neked Bánk feleségét. A végleges szövegben Biberach altatót ad Ottónak a királyné számára: „Ha ezt az álom elszólítja onnan, / te vissza is mehetsz Melindához megént —”. A végleges szöveg új vonása az is, hogy Gertrudis szánakozik az Ottó áldozatául esett Melindán. Anyai érzelmei is másként mutatkoznak meg a két változatban. Az elsőben haldokolva bosszúra inti fiait, a véglegesben csak látni szeretné őket, mielőtt meghal. Katona tehát az átgondoltabb végleges szövegben fokozottabb tekintettel volt a királyné „mély tiszteletre méltó állapotjára”, s ezzel a királyi személy tiszteletét előíró cenzúrára. 2
