Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Mák Ferenc: Mostoha kötelékek (Pintér Lajos: Kézjegy)
mentárom. Elfogadom, hogy Kárpáti Éva, Gyémánt László, Szalay Lajos vagy éppen Kass János érzékenyen ragadták meg Pilinszky lényegét. Voltaképpen az itt szereplő költők és írók jelenléte is jogos. Hiszen ki vitatná Nemes Nagy Ágnes, Csorba Győző, Domokos Mátyás, Somlyó György, Konrád György, Mészöly Miklós, Tan- dori Dezső vagy Kányádi Sándor hitelességét? Mint ahogy itt a helye Jeleníts Istvánnak, Törő- csik Marinak és Kocsis Zoltánnak is. (Hiánylistát, persze, ide is hozhatnánk, de hagyjuk.) Az interjút adók közül mindenki (például Jeleníts vagy Domokos) igyekszik a leglényegről szólni. Néhány kérdés, persze, kissé zavarba ejtő: például a költő gyónására vonatkozó. A piarista rendfőnök nem is felelhet másképp, mint így: „Erről nem volna illő nyilatkozni, de minden gyónás beszélgetés, a vele való találkozások is azok voltak.” Sajnos, másutt is megesik, hogy a kérdés felszínes, a költő lényéhez nem egészen méltó. Az interjúk alanyai, persze, megmentik a helyzetet. .. Talán mindenki előtt Domokos Mátyás, aki fontos életrajzi, s a művek, a kötetek keletkezése szempontjából jelentős háttértények- kel ismertet meg bennünket. Megvan hozzá a jogalapja; az 1946-os Trapéz és korlát kivételével ő szerkesztette a költő minden verseskötetét. Közben szembesülnie kellett a korszak vezető kultúrpolitikusaival, akik, persze, nem éppen Pi- linszkyben látták a reprezentáns magyar poétát.. . Hasonlóan érdekes, amit Bodnár György vagy Somlyó György mond emlékeiről. És itt van Somlyónak a költőtárs halálhírére írott verse, a Szívroham is. Kivételes sors- és verspillanat ez. Mint ahogy Konrád György és Mészöly Miklós írásai is kivételes pillanatok. Az ilyen részletek kétségtelenül átbillentik a mérleget a pozitív oldalra. Az emlékkönyv műfajából fakadóan egyébként főleg az életrajzi hátteret megvilágító tények, gondolatok az elsődlegesek. Nem vitás, hogy Bogyay Katalinnak sikerült egy ütőképes társaságot felvonultatnia, s több interjúalanya meg is fogalmazza a lényeget. Mint ahogy a Wiener Pállal folytatott párizsi beszélgetés címe is mutatja: János mindig a lényegre törekedett. . . A költő, akinek halála után Kocsis Zoltán ezt mondta a Franciaországban élő idegorvosnak: „Palikám, árvák lettünk.” Árvaságunkat az Itt memórián Pilinszky sem tudja eltüntetni. Értékei és hibái egyszerre mondatják velünk: valószínűleg nem ez az utolsó emlékkönyve Pilinszky Jánosnak. ''Officina Nova Bakonyi István Mostoha kötelékek Pintér Lajos: Kézjegy „Árokpart asztalához ülök kóborló diák, / ki egyszer tudós, egyszer tudatlan” — írja egyik korábbi, helyzetfelmérő versében Pintér Lajos (Sz. L. monogram a képen), hogy jelezze európai vándorlásainak megtett útját, szellemi pályáját. S az útról magával hozott kép olykor bizony lehangoló és szomorú, mert látnia kell, helyzetkereső és helyzetfelmérő szándékait „átlényegíti a jégcsap idő”. Jégcsapidőnyi látomásainak egyik legszeb- bikét: az Illyés Gyulának szánt Mit ér itt az ember? című versében fogalmazta meg, ám kiderül, hogy ifjúkori szorongásai, kétségei és kétség- beesései idővel egyre mélyülnek. Nevezett versében még úgy látta: az ember „égi tüzek teremtő, lobbanó mása”, legalábbis kellene, hogy legyen, legszebb álmainkban így álmodtuk meg, legszebb hitünkben így képzeltük el. Álmainkat és hitünket azonban megcsúfolták másféle erők, másféle szándékok: Torkig ér bennünk a század, az évezred, üvölt a történelem leghosszabb évszázada, üvölt az évszázad leghosszabb történelme bennünk. A leghosszabb öröm árnyéka rajtunk. — írta A leghosszabb öröm árnyéka című versében. S e század félelmeinek okát Pintér Lajos az otthon, a meghittség, a csend, a béke, az önmagunkkal való azonosság elvesztésében látja. Minden megszólalásában a hitet, a bizonyosságot keresi, egyre reménytelenebbül kutat a hajdani meghittség után, „Több csönd, több hang, több szín, több fény kellene” — panaszolja egyik versében, ugyanakkor felismeri az álmok és az álmodás értelmetlenségét, meddő jellegét is: „Álnok történelmünk: jármok és álmok”, s ez már maga a reményvesztettség. Az egyre mélyülő idegenség- gel szemben menedéket már csak a gyermekkor megőrzött vágyai jelentenek. Legyen a költő európai vándordiák, legyen egyéni és közösségi kínok éneklője, vigaszként mindenhová elkíséri őt álmai színes papírsárkánya. Kézjegy című, most megjelent verseskötetében meghatározó, a korábbinál is erőteljesebb szerep jut az emlékezésnek, amely — a bergsoni tanítást értelmező Babits szavai szerint is — a világi jelenlétet mélyíti el, s benne az otthonkereső szándékot kell látni. A „teremtő emlékezés” a szellem hódító-birtokló magatartásáról árulkodik, arról a gesztusról, amellyel a lélek megteremti önmaga misztikumát. Pintér Lajos költészetében azonban az emlékezésnek akkor lesz 94
