Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Mák Ferenc: Mostoha kötelékek (Pintér Lajos: Kézjegy)
igazi hitele, amikor megleli valós, történelmi tartalmát. Feketerigó-szüret című versében még a szüret, a betakarítás metaforájába öltözteti az emlékező teljességvágyát, a Hajósi Cabernet dicséretére címűben azonban már illyési nyíltsággal és nyitottsággal szól a nemzeti elhivatottság történelmi súlyáról. „Kerestél volna köteléket. . — hangzik a nem titkolt kiábrándulás, amelytől már csak egy lépés a számonkérő, dacos dévajság: Igyunk, igyál. Mindenki víg, kit ver a gyász. Mindenki vig, kit erő emel, kit földig lever az erőszak. Igyunk, igyál. Ha ég a ház . . . E sorskérdésekkel számot vető versével rokon a Nagy László úr ir című, költői elődjét méltató költeménye, amelyben birtokolható s ránk testált nemzeti hagyományaink világát „kocafürdető tó”-nak látja a csak álmainkban létező, virtuális „Tenger” bőségéhez és gazdagságához képest. Mégis, ez a pocsolyás lápvidék az, amelyet elönt és átszínez az otthon melegsége és az otthoniét biztonsága, az ismert táj a folyóval, s a művelt kertek sokféle illatával. Pintér Lajos Kézjegy című kötetében, annak versvilágában felismerte: az emlékezés mindennél színesebb és gazdagabb valósága szépséget és meghittséget lop a mindennapok olykor már elviselhetetlen egyhangúságába. Emlékezni lehet történelemre és hagyományra, otthoni tájra és örökségre, s ez békét hoz a léleknek, a szellem előtt pedig megnyitja a messzeséget. S hogy milyen messzeségre vágyik a szellem? A felszabadult, a felszabadító, tágas messzeségre, amelyben közvetlenül merit biztatást a lélek a klasszikus tanításból. „Hogy édes otthonod elérd, futsz / s kőtorony térdel eléd” — fogalmazódik meg a Májusi zápor anatómiája című versében, a Mit remélsz? kérdésre pedig úgy válaszol: „Könnyű kis dalok, lányos tavaszi / záporok, / ti vagytok kedvesek.” Ez a messzeség az, amelyben minden érzés és minden látomás azonos önmagával, s amelynek papírsárkányait begyűjti a gondra érett férfiúi töprengés. Kell ez a töprengés ahhoz, hogy Pintér Lajos költészete megmutassa igazi, számontartó mélységeit. Ez már a „Milyen hosszú az út, / kedvesem, milyen hosszú az út” mérlegelése (Éneklő szobor) s lám, mintha újra feltűnne az európai vándordiák, immár többet káromkodva, mint fütyörészve, nem lépteivel, de gondjaival mérve a megálmodott messzeséget. Mák Ferenc 95
