Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Katona Imre: A magyar ősfolklór és keleti párhuzamai

rábbi időszakból származnak: többnyire csak a szemekre és a szájra illesztett ezüslemezek ma­radtak meg. Zenei anyanyelvűnk: népzenénk honfoglalás előtti rétegei A magyar népzene észrevehetően különbözik a szomszédokétól, máig hordozza ősi rétegében a túlnyomóan törökös jelleget, de egyes jelensé­gekben megőrizte az ugor motívumokat is. Ugor népzenei örökségünk elsősorban a kis hangterje­delmű siratókban és gyermekjátékdalokban ma­radt fenn. A döntő török hatás mindenképpen őseink sztyeppéi tartózkodása idején érte népze­nénket, nagyrészt valószínűleg már a kazár biro­dalom területén, közvetlenül a honfoglalás előtti századokban. Ezzel egyidejűleg került nagy tö­megű török szó is a magyarság nyelvébe. Legfej­lettebb népzenei stílusunk, az ötfokú-kvintváltó dallamok csak a csuvas és cseremisz népzenében, valamint egy-egy kalmük és burját—mongol dal­lamban mutathatók ki. Ez a kifejezetten a ma­gyarságra jellemző, és népzenénkben igen nagy arányban meglevő stílus a csuvas-cseremisz nyelvhatár csak egy szűk, mintegy 50 km-es sáv­jában volt tömegesebben kimutatható, míg má­sutt csak szórványosan: így egy-egy azonos jelle­gű dallam katonáskodás vagy idegenben végzett munka alkalmával kerülhetett a kalmük és a bur­ját népzenébe. Ezt a kvintváltó, ereszkedő, ötfo­kú stílust a magyarok fejlesztették ki, és a keleten maradt magyarok egyik csoportján keresztül ke­rülhetett a csuvas és cseremisz népzenébe. Ezek a magyarok Kazanytól nyugatra a Volga két part­ján élhettek a csuvasok és cseremiszek között, akikbe végül is beolvadtak, és átadták e két rokon népnek a magyar jellegű kvintváltó-ötfokú stí­lust. A török nyelvű csuvasok mellett a cseremisz az a finnugor nép, mely török forrásokon keresz­tül másik legközelebbi népzenei rokonunk. Ez a zenei rokonság azonban nem lehet meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a cseremiszek ősei szimbiózisban éltek a csuvasok őseivel: a volgai bolgár—törökökkel, majd a 13. sz.-tól kezdve a kazáni tatárokkal is. így a cseremiszeknek nem­csak népzenéje, hanem kultúrájuk egésze is török jellegű. Díszítőművészetünk keleti motívumkincse Az iparművészet tartósabb anyagai, bárhonnan és bármikor újra és újra átvehető motívumai részben megkönnyítik, részben pedig meg is ne­hezítik a tájékozódást. Egész Eurázsiában elter­jedtek és történelmi korszakokat vészeltek át bi­zonyos nemzetközi vándormotívumok, mint amilyenek a körző és más eszközök ismeretét feltételező díszítmények. Ezek a bronzkori közel- keleti városi civilizációk vívmányai, széles kör­ben elterjedtek, „lejutottak” a néphez. Ilyenek pl. az egymást szelő körök, a szabályos hullámvo­nalak, a belőlük kinövő indák-levelek-életfák, a körbe foglalt csillagrozetta, forgórózsa (ismer­tebb nevén: svasztika) és több más. Ezekből szer­kezeti egységeket szoktak kialakítani, arányuk is eltérhet, s így e „kozmopolita” jelek is korhoz és néphez, ill. stílusokhoz köthetők. Általában a régiesebb stílusok tartozékai. Ősrégi díszek ékítik a szaruból-csontból ké­szült só- vagy lőportartókat és a különféle harci és pásztortülköket. A nép kezén lévő tárgyakon máig láthatók a kígyóvonalak, szalagdíszek és rácsozások, melyek joggal tekinthetők honfogla­lás előtti elemeknek. Sőt, egyes lőporszaruk pal- mettás-pálmaágas díszei akár közvetlenül is ösz- szetéveszthetők a honfoglaláskoriakkal. A tiszafüredi fanyereg a honfoglaláskorinak egyenes leszármazottja, így cifrázóvassal pon- colt, kisebb részben pedig vésett díszei is azono­sak az ezer évvel ezelőtti nyergekével. A török népekre elsősorban a sokoldalú, mű­vészeti bőrfeldolgozás volt a jellemző, tőlük ta­nulták elődeink is, akik azután eljárásokat hono­sítottak meg Európában. Régiesek a különféle bőrrátétek (ruhákon), sallangok (lószerszámo­kon) és szíjfonatok (ostomyeleken), némelyik síkdíszítmény szintén összevethető a honfogla­láskori tarsolylemezekével, egyébként ez a bőr­művesség a Kaukázuson—Közép-Ázsián át egé­szen az Amur vidékéig követhető. Egy évezred alatt is oly keveset változott, hogy a közvetlen rokonság szinte már bizonyítást sem kíván; ez annál inkább is többet nyom a latban, mivel a bőr sírmellékletként nagyon pusztulékony. Követhetőbb, bár jóval rövidebb életidejű volt a magyar fémművesség, közelebbről: az ötvösség útja. Honfoglalás előtti társadalmunk előkelősé- gi sorrendben használt arany-ezüst-bronz dí­szeket és ékszereket, melyek anyagukban és a díszítettség mértékét tekintve is eltértek ugyan, de az iparművészet egységét nem bontották meg. Az ötvösség ismerete még az időszámításunk kö­rüli időkből származott: szasszanida (perzsa— iráni—kaukázusi) stílusú ezüstművek már uráli őseinkhez is eljutottak, ritkaságuk révén nem­csak díszül, hanem cseretárgyként, ill. -értékként is szolgáltak. (A vogulok máig a legtisztább fém­nek tekintik az ezüstöt.) Az i. utáni 3—4. század­ra alakult ki és terjedt el a fémtárgyakon az (em­ber—állat) alakos ábrázolás, a növényi ornamen­tika inkább csak keretdíszül szolgált. Úgy tűnik, e figurális díszítés az ősmagyarok körében tovább fennmaradt és külön is fejlődött, mint az átadó és közvetítő irániak—alánok—szogdok körében. 80

Next

/
Oldalképek
Tartalom