Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Katona Imre: A magyar ősfolklór és keleti párhuzamai
rábbi időszakból származnak: többnyire csak a szemekre és a szájra illesztett ezüslemezek maradtak meg. Zenei anyanyelvűnk: népzenénk honfoglalás előtti rétegei A magyar népzene észrevehetően különbözik a szomszédokétól, máig hordozza ősi rétegében a túlnyomóan törökös jelleget, de egyes jelenségekben megőrizte az ugor motívumokat is. Ugor népzenei örökségünk elsősorban a kis hangterjedelmű siratókban és gyermekjátékdalokban maradt fenn. A döntő török hatás mindenképpen őseink sztyeppéi tartózkodása idején érte népzenénket, nagyrészt valószínűleg már a kazár birodalom területén, közvetlenül a honfoglalás előtti századokban. Ezzel egyidejűleg került nagy tömegű török szó is a magyarság nyelvébe. Legfejlettebb népzenei stílusunk, az ötfokú-kvintváltó dallamok csak a csuvas és cseremisz népzenében, valamint egy-egy kalmük és burját—mongol dallamban mutathatók ki. Ez a kifejezetten a magyarságra jellemző, és népzenénkben igen nagy arányban meglevő stílus a csuvas-cseremisz nyelvhatár csak egy szűk, mintegy 50 km-es sávjában volt tömegesebben kimutatható, míg másutt csak szórványosan: így egy-egy azonos jellegű dallam katonáskodás vagy idegenben végzett munka alkalmával kerülhetett a kalmük és a burját népzenébe. Ezt a kvintváltó, ereszkedő, ötfokú stílust a magyarok fejlesztették ki, és a keleten maradt magyarok egyik csoportján keresztül kerülhetett a csuvas és cseremisz népzenébe. Ezek a magyarok Kazanytól nyugatra a Volga két partján élhettek a csuvasok és cseremiszek között, akikbe végül is beolvadtak, és átadták e két rokon népnek a magyar jellegű kvintváltó-ötfokú stílust. A török nyelvű csuvasok mellett a cseremisz az a finnugor nép, mely török forrásokon keresztül másik legközelebbi népzenei rokonunk. Ez a zenei rokonság azonban nem lehet meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a cseremiszek ősei szimbiózisban éltek a csuvasok őseivel: a volgai bolgár—törökökkel, majd a 13. sz.-tól kezdve a kazáni tatárokkal is. így a cseremiszeknek nemcsak népzenéje, hanem kultúrájuk egésze is török jellegű. Díszítőművészetünk keleti motívumkincse Az iparművészet tartósabb anyagai, bárhonnan és bármikor újra és újra átvehető motívumai részben megkönnyítik, részben pedig meg is nehezítik a tájékozódást. Egész Eurázsiában elterjedtek és történelmi korszakokat vészeltek át bizonyos nemzetközi vándormotívumok, mint amilyenek a körző és más eszközök ismeretét feltételező díszítmények. Ezek a bronzkori közel- keleti városi civilizációk vívmányai, széles körben elterjedtek, „lejutottak” a néphez. Ilyenek pl. az egymást szelő körök, a szabályos hullámvonalak, a belőlük kinövő indák-levelek-életfák, a körbe foglalt csillagrozetta, forgórózsa (ismertebb nevén: svasztika) és több más. Ezekből szerkezeti egységeket szoktak kialakítani, arányuk is eltérhet, s így e „kozmopolita” jelek is korhoz és néphez, ill. stílusokhoz köthetők. Általában a régiesebb stílusok tartozékai. Ősrégi díszek ékítik a szaruból-csontból készült só- vagy lőportartókat és a különféle harci és pásztortülköket. A nép kezén lévő tárgyakon máig láthatók a kígyóvonalak, szalagdíszek és rácsozások, melyek joggal tekinthetők honfoglalás előtti elemeknek. Sőt, egyes lőporszaruk pal- mettás-pálmaágas díszei akár közvetlenül is ösz- szetéveszthetők a honfoglaláskoriakkal. A tiszafüredi fanyereg a honfoglaláskorinak egyenes leszármazottja, így cifrázóvassal pon- colt, kisebb részben pedig vésett díszei is azonosak az ezer évvel ezelőtti nyergekével. A török népekre elsősorban a sokoldalú, művészeti bőrfeldolgozás volt a jellemző, tőlük tanulták elődeink is, akik azután eljárásokat honosítottak meg Európában. Régiesek a különféle bőrrátétek (ruhákon), sallangok (lószerszámokon) és szíjfonatok (ostomyeleken), némelyik síkdíszítmény szintén összevethető a honfoglaláskori tarsolylemezekével, egyébként ez a bőrművesség a Kaukázuson—Közép-Ázsián át egészen az Amur vidékéig követhető. Egy évezred alatt is oly keveset változott, hogy a közvetlen rokonság szinte már bizonyítást sem kíván; ez annál inkább is többet nyom a latban, mivel a bőr sírmellékletként nagyon pusztulékony. Követhetőbb, bár jóval rövidebb életidejű volt a magyar fémművesség, közelebbről: az ötvösség útja. Honfoglalás előtti társadalmunk előkelősé- gi sorrendben használt arany-ezüst-bronz díszeket és ékszereket, melyek anyagukban és a díszítettség mértékét tekintve is eltértek ugyan, de az iparművészet egységét nem bontották meg. Az ötvösség ismerete még az időszámításunk körüli időkből származott: szasszanida (perzsa— iráni—kaukázusi) stílusú ezüstművek már uráli őseinkhez is eljutottak, ritkaságuk révén nemcsak díszül, hanem cseretárgyként, ill. -értékként is szolgáltak. (A vogulok máig a legtisztább fémnek tekintik az ezüstöt.) Az i. utáni 3—4. századra alakult ki és terjedt el a fémtárgyakon az (ember—állat) alakos ábrázolás, a növényi ornamentika inkább csak keretdíszül szolgált. Úgy tűnik, e figurális díszítés az ősmagyarok körében tovább fennmaradt és külön is fejlődött, mint az átadó és közvetítő irániak—alánok—szogdok körében. 80
