Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Katona Imre: A magyar ősfolklór és keleti párhuzamai

A télközépi-évkezdő regölés távoli párhuzamai az ókori Mezopotámiáig és a középkori Skandináviáig, ill. Franciaországig követhetők, közvetlen szomszédságunkban pedig a kolinda-félékkel vonhatók párhuzamba, bár épp eltéréseik a jellemzőbbek. A magyar nyelvterület két szélső pontján (Vas m.—Zala m., ill. Székelyföld) maradtak fenn, de eléggé külön utakon fejlődtek; elemeik benyomultak lucázó, újév-köszöntő és egyéb mondókákba, sőt még a gyermekjátékokba is. Egyik sem véletlen: részben ugyanis termékenységvarázsló jellegűek, részben pedig dallamaik nem a kolindákhoz vagy más formákhoz, hanem a gyermekjátékok dallamaihoz állanak közelebb. A regölés mai párosító-termékenységvarázsló jellege némileg elcsökevényesedés eredménye lehet, mert egyes változatokban tó mellett legelésző csodaszarvast emlegetnek, néha égi látogatókat jelentenek be (— Szállott Isten házadra: Sorjával-seregeivel—Szárnyas angyalával), s végül asztrálmitológiai részlet (— Kelj föl, hold! Ne menj be! — Világosítsd magas mennyországot!...) is található benne. Maga a reg szó és sok származéka finnugor- ugor kori rétegbe tartozik, de befogadott török hatásokat is. Nem lehet tudni, hogy az állatalakoskodás és a megfelelő álarcok, továbbá a zajkeltő eszközök (láncos bot, a höppögető, vagyis hártyával-hólyaggal bevont köcsög stb.) régi vagy jelenlegi hazánkban bekerült elemek-e? A középkori regösökkel és a regelő hétfővel való „szembesítés” eddig még nem vezetett eredményre.

A tavaszi napéjegyenlőség körül tartották a pünkösdi királyválasztást, melynek egyes elemei (versenylovaglás, erőpróbák stb.) minden valószínűség szerint honfoglalás előttiek, és bár egyes részletei külön-külön sokfelé és időben visszafelé is messzi múltba követhetők, a mi szokásegyüttesünk legközelebbi rokonait Közép-Ázsiában és a Fekete-tenger környékén leltük, ill. leljük meg. A különféle erőpróbák (bikafékezés, birkózás stb.) megvoltak az ókori mezopotámiai, indiai (tamil) szokásokban is, a lóversenyt elsősorban a nomádok ismerték. Ez utóbbi megléte különíti el a mi pünkösdi királyválasztásunkat az európai népekétől; a morváknál ez is megvan ugyan, de minden bizonnyal tőlünk vették át. A győztes király egy álló évig ingyen ihatott-mulathatott a kocsmában, és ő volt a falusi legénység teljhatalmú vezetője is. A veszteseket (néha a leváltott vagy újonnan megválasztott, de még be nem iktatott királyokat is) kigúnyolták és meg is büntették. Ókori elődeiket, a bolond vagy rabszolgakirályokat pedig egynapos uralmuk után ki is végezték, ha ugyan nem sikerült nekik idejében eltűnniök. Ez a pünkösdi királyság tartott tehát igazán rövid ideig! (Óhatatlanul is a szakrális királyok sorsa jut eszünkbe, mint ahogyan a szultáni selyemzsinór is a régi rituális királyválasz- tás-királygyilkosság emlékét őrizheti.)

Már 9. századi arab és perzsa források megemlítik, hogy elődeink a párválasztás során az ajándékcsere szokásával éltek: a menyasszony hozományt vitt (brokátot, prémeket, innen pl. a menyasszony, vagyis menyét-asszony, menyecske elnevezés is), a vőlegény pedig kétszeres-négyszeres váltságdíjat adott érte. Mivel már ekkor megvolt a nyilvános párkeresés: a leányvásár, és a jegyesek neve is valamilyen adásvételt őriz (eladó lány, vő-, vagyis vevő legény), túlbuzgó kutatók valamilyen vásári adásvételre gondoltak. Ilyen is előfordulhatott ugyan pl. a rabszolgák esetében, de az egyenrangúak között voltaképpen ajándékcseréről van szó. Aki pedig nem tudta a váltságdíjat letenni, menyasszonyát elrabolta. (A leányrablást még I. István törvényei is büntetik.) A tömeges leányrablás — lehet, hogy a római mondakörből, a szabin nők elrablásának hatására — bekerült a Hunor—Magyar-mondába is, megőrizve egyrészt a bolgárok, másrészt pedig az alánok emlékét.

Ugyancsak 9. századi források említik a két helyen: a menyasszonyos és a vőlegényes háznál párhuzamosan tartott lakodalom szokását, mely napjainkig fennmaradt, csak az utóbbi egy-két évtizedben kezdik ezeket összevonni. E bizonyíthatóan 1200 éves múlt egyáltalán nem ritkítja párját! A szaltovo-majaki kultúra területéről pl. olyan sírokat tártak fel, melyekben hajadon legények, lányok feküdtek, de mintegy esküvői díszben. Régészeink joggal tételezik fel, hogy az ún. halott lakodalma, vagyis amikor halála után, de még a temetés előtt házasítják meg jelképesen a tragikus hirtelenséggel elhunyt fiatalt, már a honfoglalás előtti időben élt.

Az ősmagyarok temetkezési szokásai a régészeti feltárások gyarapodásával párhuzamosan kezdenek kirajzolódni, ezek egy része eurázsiai (pl. a fordított másvilág képzetének megfelelően a bal-jobb, kelet-nyugat felcserélése, bizonyos tárgyak összetörése, ill. jelképes sírba tétele), más részük (pl. a részleges lóval való temetkezés) indoeurópai—uráli—altaji szokás, s végül egyeseket (pl. az arcleplet) Európa területén a magyar etnikumhoz lehet komi. A lovas temetkezés és a lóáldozat oly széles körben volt elterjedve, hogy eredete egyelőre homályba vész, de mi is bizonyosan ismertük; még nem is olyan régen pl. lópatkóval a mellükön temették el a fiatal palóc legényeket. (A lovon folytatták másvilági útjukat.) A Szent Mihály lova elnevezés is régiségre vall: az elhunytat valamikor a lova is kikísérte a temetőbe. A bőrálarc Európában csak a magyarság egykori telephelyein fordul elő, a keleti párhuzamok az obi ugoroknál is kimutathatók, de a kun és türk temetőkből feltárt párhuzamaik ko79