Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Surányi Dezső: Virágok, virágénekek és a virágnyelv
Krizskó Pál a Századok c. folyóiratban közölt egy kis verset (Egy magyar versecske 1505-ből. 1876., 328—329. o.); Vágáns típusú tavaszköszöntő táncdal a Zöldvári ének, Borsa Gedeon (Ismeretlen virágénektöredék. írod.tud. Közi. 1957. 236—237. o.) közölte, amelyet 1510—1542 közti időszakban jegyeztek le. Mezey László a Középkori magyar írások (366. o.) c. munkájában így írta át a töredéket: . . .öltöznek be az erdők zöldbe. .. he, hea, hó! zöld erdőbe neki. . . he, hea, hó! az piros hajnalon az ifjak hegyeseket szaggatják (,) he, hea, hó! virági, hog(y) a (föl)dbe(?) mert virágzik a harmattól a vagy ek . .(,) he, hea, hó! A Weszprémi-kódex két lapja közé bevarrva ez áll: .. szüvem, lelköm, virágom, cinegém, aranyom, gombom, ágom, levele. . A lovagkor, vitézi élet minden nehéz és vidám pillanatában is óhatatlanul beleérzi, feltételezi korunk embere, hogy milyen jelentős volt a virágkultusz akkoron. Igen szerették a rózsát, liliomot, violát; a piros rózsa a martírium jelképe volt. Az Omagyar Mária-siralom (1300 körül) a Löweni-kódexben található; a rózsának a virág virága kifejezése is kijár, ami tulajdonképpen az Istenanyát személyesíti meg. Az Anjou-korban már a liliom és a viola női névként is előfordult. Később Mátyás budai, Vitéz János esztergomi kertje nagy hatást gyakorolt a korra, s természetesen a korszak kertészeti kultúrájára; pl. Zsigmond herceg lakodalmán virágfüzérek ékesítették az előkelőségeket (Gerézdi i. m. 295. o.). A virágnyelv előzményei megtalálhatók a nemesi származású apácák kolostori irodalmában, „ott vannak hát mindenféle szép illatú ívek, kilemb-kilemb színű virágok, rósa, liliom, viola az szép mezőn széll(ye)el. Felől az ég tiszta, ahol a föld nagy ékességgel felöltöztetött. A fák, ki virágos, ki kedég tellyes kilemb-kilembért gyümölcsökkel...” (Nyelvemléktár 5: 266, 14—18. o.). A Nagyszombati-kódexben ez olvasható: Oh, tündöklő szép piros rózsák, oh gyenyerűsé- ges illatozó fejér liliomok és szeplő nekil való violák, azaz szentséges és szeplő nekil való lelkök, lázadtok, mert nem az estveli virágok, akiket és mondok nektök. ..” (uo. 3: 17, 7 —10. o.). Lényegében a Sándor-és Székelyudvarhelyi-kódexek is hasonló részleteket tartalmaznak. Talán még egy érdekes virágéneket érdemes megemlíteni, melyet magyar deák vitt Itáliába, s ott tanárának megtetszett, lejegyezte azt, és ez a szöveg került vissza később hazánkba — fordításban... A virágénekek népi háttere adott volt, hisz Gyergyai Albert „História egy Argirus nevű királyfiról és egy tündér szűz leányról” szóló énekben mintegy régi virágének strófáját idézi fel a következő versszakkal: Fejér gyenge lába, mint hattyúnak tolla, Saru az ő lábán akkorin nem vala, Csak a lába feje, mint hó látszik vala, Zöld harmatos pázsit nedvesítő vala.” A. Júlia szép leányban is felbukkan a gyönyörűséges népi virágszimbólum. Júlia búzavirágot szed a mezőn, melyből koszorút köt, az Égi bárány elhívja magához. Az Égi bárány 72
