Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Szilágyi Domokos: a metafizikus költő - Cs. Gyi- mesi Évával beszélget Szakolczay Lajos
az a felfogás, hogy szükség van a helyettes áldozatokra. Szilágyi Domokos volt annyira demokrata, volt annyira európai ember, hogy egyszerűen nem tudta magáévá tenni: miért kell szenvedni. A kereszténység egyik alaptételét, miszerint a szenvedés érték, a kereszténységgel együtt nem tudta elfogadni. Lehet, hogy ez nem teljesen egyértelmű. Megmaradt metafizikus költőnek végig, ugyanakkor érződött benne, hogy valamiféle hitre törekszik. Olyan bizonyosságra, amely a rációnak és a léleknek egyaránt megadatik. De jól tudjuk, a ráció és a lélek nehezen békíthető ki egymással. Szilágyi Domokosban különösképpen nagy volt a feszültség: racionális alkata nem tudta elfogadni azt a bizonyosságot, amit a lélek szívesen elfogadna. Pályájának utolsó szakaszát többféle szempontból lehetne jellemezni. Utolsó versei között vannak olyanok, amelyek arról tanúskodnak, hogy nem szűnt meg benne ez a szomjúság a bizonyosságra. Különösen a Felezöidö vall egyfajta kiegyensúlyozottságról. Csakhogy ez a kiegyensúlyozottság árulkodik; hiszen a versekben többé már nincsenek jelen a végső kérdések. Az egyensúly nem úgy valósult meg, hogy a költő választ talált valamire, megtalálta az archimedesi pontot mint a világ rendezőelvét, hanem úgy, hogy valamiképpen beszűkült a világa (ezt nem rossz értelemben mondom). A Felezőidő verseiben a különösen intim költő arcát ismerhetjük meg! Intim abban az értelemben, hogy ezek a legmeghittebb versei Szilágyi Domokosnak: a szerelem, a család, az élet apró örömei kapnak benne helyet. — Érdekes, hogy az 1974-ben megjelent kötet éppen a romániai magyar irodalomkritikában nem váltott ki egyértelmű sikert. Az Előrében Szőcs István elemezte a Felezőidőt, két másik költő könyvével együtt, és a Szilágyi Domokosnál kisebb tehetségű költőkhöz mérve is gyöngének találta. — Már akkor sem értettem egyet Szőcs Istvánnal, de — különösen miután rákényszerültem arra, hogy az egész életművel foglalkozzam — felismertem valamit: Szilágyi Domokos a modern látásmódtól, kifejezésmódjában is, fokozatosan eljutott a posztmodernig, hiszen alapvető magatartásává vált az irónia. A Búcsú a trópusoktól kulcsversei azt mutatják, hogy az a stílusbeli heterogenitás is, ami a posztmodernek sajátja, és a játék óriási szerepet kap költészetében. A stílusbeli heterogenitás mindig valamiféle értékszemléletre utal. Értékszemléletében egyre inkább relativizálódás valósul meg: mivel számára nincsen abszolút érték, minden érték valamiféleképpen egy szintre kerül, vagyis nem hierarchizá- lódik. A posztmodern viszonyulás a hagyományokhoz azt jelenti, hogy a költő a múltbeli korszakokat, értékeket, irányzatokat teljes elfogulatlansággal szemléli. Olyan könnyedséggel tudja egymás mellé helyezni őket, mintha közöttük semmiféle különbség nem volna. A Felezőidő versei, (a szerepjátékokkal, stílusjátékokkal) rendkívül érdekes terepei a posztmodern nyelvi kísérletnek: a személyesség úgy szűnik meg, hogy kivonul az egyes szám első személy; és a költő valamiféleképpen a nyelvet beszélteti önmaga helyett. Szilágyi Domokos itt létrehoz egy olyan stílus-szintézist, amely a mi irodalmunkban posztmodern költői stílus réteg anélkül, hogy tudatosan posztmodern volna. Költészetében egymással két különböző világlátás ütközik: a modern és a posztmodern. A totális világképet mi más magyarázná, mint az, hogy a prófétikus alkatnak szüksége van a végső célra, amelyet hirdet mint jövendőt. E világképpel való szakítása — amiket szemléletében jeleztem — viszont előidéz egy posztmodern állapotot: amikor a játék, a relativizáló tendencia az értékeket egymással teljesen egy szintre hozza. Ez után egyfajta köztársaságban élnek egymással a szavak, a korszakok, a stílusok. (Gondoljunk azokra a versekre — a Falstaffra és egyebekre — amelyekben a költő nagyon jól érzi magát, s a rímjátékok szintjéig menően a legkülönbözőbb merész szótársításokkal jelzi szemléletének relativizáló tendenciáját.) — Azért ebben a sokszínű kötetben, mint másfél évtized előtt írt kritikámban már megpendítettem, benne van egy kissé a búcsúzó fájdalma is.. . — Maga a Felezőidő című költemény olyan számvetés, amely tragikus komorságával valóban afelé mutat, hogy a költő számára már nemigen van igazán megtartó érték. Vagy gondolj a kései versek közül a Pokolra-késre címűre, avagy a Hosszú délutánra. Az Öregek könyve szintén annak a jele, hogy a költő élete, és talán életműve hamarabb kezdett 47
